A csend fájdalma

 Szokatlan meleg ősz van az idén… Nyílnak a virágok, rügyeznek a fák, mintha kezdene éledni a Természet. Ha a madarak is csicseregnének, azt gondolnám, elmarad a tél és jön a tavasz…

 De a madarak nem csicseregnek… S különös, néma csendben valamit suttog hajnalban a Természet káprázatos, lenyűgöző láthatatlan alakja, amint az állatokat ellátom. Hallgatnám, figyelném szavait, de nem értem, mit mond. Talán hogy komor, hideg váltja majd hirtelen ezt az idilli, szép világot… Mert csak pillanatnyi ez a kellemes érzés…

 A nyuszik összebújva, a tyúkok tanácstalanul, ijedt tekintettel figyelve messziről lépteim talán velem együtt arra keresik a választ: mi közeleg? Mi siet oly rémisztőn, oly fenyegetőn felénk?

 A nyárnak mindig vége lesz… A világos reggelek és késő órákig látható esték helyét komor, sötét tér borítja el, s vele eltemeti a reményt, a hitet, amit tápláltunk a tavasz elején.

 Valami hasonló az Élet is, azt hiszem… Oly rövid, oly gyors, oly sebes. A tavasszal szőtt remények, tervek a meleg, forró nyárban feledésbe merülnek, s ősszel hirtelen ráeszmélünk: már lehullottak a levelek, már elhallgatott a madarak nagy serege, már sötét, borús minden,  mi nem is olyan rég még világos, reménnyel teli volt…

 Ősz ez? Kérdem ettől a láthatatlan, de előttem álló alaktól, mikor odaérek kérdőn rám néző állataim közé. Mégis mit várnak tőlem? Milyen választ adhatnék, amikor magam sem értem, mi ez?

 Ősz ez? Kérdem ismét, de az alak néma marad. A sötétben látom ugyan kirajzolódni nagyságát, komor-hideg tekintetét, de szólni nem szól még sem…

 Mi történik? Mit mondjak nekik? S mit magamnak? Sokadik nyár ér véget, sokadik élet végén járunk már… Tudjuk, hogy minek kell jönni, de valami furcsa, késői üzenetet látok tekintetén…

 Mondd hát Te ismeretlen, ki eddig nem jártál még ezen a vidéken: mit hoztál? Mit mondjak összesereglett állat népemnek? Őszt, vagy hideg fagyos telet?

 Miért reszket mindenek és miért oly csendes, hallgatag? Ősz ez?

 Az alak nem felel… Tekintetem leveszem hát róla és teszem azt, amit tennem kell. Enni, inni adok azoknak, akik oly nagyon várnak minden reggel. Akik számítanak rám, akik tudják, ha én nem jövök, nekik nem lesz jövőjük.  Enni, inni adok nekik. Máskor megrohanják, most furcsa, ijedt tekintettel figyelnek engem.

 Ti is látjátok talán? Az egyik nyúl a ketrec sarkában húzza össze magát. Ijedt, rémült tekintetében olvasok.

 Mit látsz? Te talán hallod a hangját? A nyúl szemeiben elmerülve magam is látni kezdem Őt. Mintha a tükörképe láthatóvá változna e kerek szemekben. Látom az arcát, s látom, mintha mondani akarná a választ. De elveszem tekintetem a szemekről, hogy újra élőben nézhessem őt.

 Ránéznék újra az alakra, de nincs már jelen. Világos lett, s körbenézve látom, hogy az állatok már nem félnek, már nyugodtan esznek és nem rettegnek Tőle.

 Megnyugszom… Talán csak a sötét hajnalt elvivő angyal volt az. Talán csak az Ősz furcsa szeretője, aki eszét véve elfeledteti vele, hogy mi a dolga.

 Megnyugszom, hiszen az állatkáim sem félnek már. S amint felvidulva indulnék el tőlük, észreveszem, hogy az az egy nyuszi még mindig a ketrec sarkából figyel és néz rám ijedten.

 Visszalépek, keresem szemeiben az alakot, de nincs már sehol.

Mitől félsz? – kérdem, de mintha engem sajnálna, mintha nekem kívánna mondani valamit.

 Körbenézek, s látom minden rendben van. Itt már nincsen dolgom. – állapítom meg magamban.

 Új út, új feladat, új kérdések várnak. Sok mindenre ma is megkapom majd a választ az élettől. De nem fogom megtudni, ki voltál, miért néztél, s miért nem szóltál semmit arról, amit éreztél, amit üzenni akartál? Nem fogom megtudni, hogy mit éreztél… Hogy utáltál, vagy szerettél? Nem fogom tudni a választ, hogy mit jelentett Neked az, amikor találkoztunk? Hogy féltél-e Te is reszketőn legbelül attól, ami engem oly nagyon megrémisztett csupán a jelenlétedet megérezvén?  Ki vagy? Miért találtam Rád most ennyi sok év után? Miért vagy ilyen közel a lelkemhez? Miért nem mondasz semmit? Fáj ez a néma csend, mely találkozásunk óta kísér és folyton figyel…

 Mindegy… Már megyek tovább… Már nem kérdezem többet, hiszen szólni nem akarsz hozzám. Már megyek tovább… S közben elmémben szüntelen harsog a kérdés: miféle kései, tavaszi érzéseket keltő ősz ez?

 

Mónus Tamás, 2018. November 01.

Vissza a topikba