A siker ára

 Minap álmomban az összes fialó anyanyulam szétdobálta kölykeit és azok elpusztulva, kihűlve feküdtek szerteszét. Borzasztó érzés volt, bevallom, régen nem érzett szomorúság lett úrrá rajtam. Igaz, ez csupán egy álom, de eszembe jutott, hogy bizony, a kezdetek kezdetén, amikor még kicsi gyermek voltam, mindez nagyon is valóság volt.

 Oly sok kudarc, oly sok csalódás ért a nyúltartásban, hogy sokszor azt mondtam: vége, befejezem, nincs tovább. Aztán mégis, valamiféle fura, ismeretlen eredetű motivációnak köszönhetően elkezdtem újra és újra. Magam sem értettem miért.

 Az eredmény az lett, hogy ma már sorozatban jobbnál jobb anyanyulak nevelik fel kölykeiket, akikből nagyon nehéz kiválasztani az utánpótlást, hiszen többségük tökéletesen alkalmas a tovább tenyésztésre.

 Éppen ezért mélyen megérintett és elkeserített az álmom. Miért kellett most, ennyi évtized után visszatérnie ennek az irtó nehéz és kudarcos kezdeti időszaknak? Talán újra ezek az idők jönnek? Talán ismét el fognak pusztulni a kisnyulak?

 Sok-sok gondolkodás után megértettem az álmom értelmét. A kudarcot általában nem kedveljük. Azt gondoljuk, ha sok kudarc ér bennünket, hogy nem értünk az adott dologhoz, hogy összeesküdtek e körülmények ellenünk, hogy mások biztosan csalnak, azért sikeresek.

 Pedig a kudarc nagyon fontos és nélkülözhetetlen eleme az életünknek. Aki sikert sikerre halmoz és nehézségek nélkül jut el a jó anyagi körülményekhez, a karrierhez, vagy bármilyen más sikerhez, az az ember ugyanúgy meg fogja élni a kudarcot. Csak nem a siker előtt, hanem utána. Számtalan ilyet láttam már. Úgy gondolom, ez egy sokkal nyomasztóbb, sokkal depresszióba ejtőbb érzés.

 Aki kudarcok nélkül jut el a sikerhez, az utólag fogja megfizetni annak árát. Merthogy a sikernek ára van. Nagyon drágán mérik. A siker ára pedig bármily ellentmondásos, maga a kudarc.

 Aki tehát az élet területén sikeres, sohasem szabad irigyelni. Mert ennek nagyon komoly ára van. Komoly, igazi kudarc az ára. Amit vagy előtte, vagy utána, de minden sikeres embernek meg kell fizetnie.

 Aki a sikereket elkerüli, aki nem akar kimagasló eredményt elérni semmilyen területen az életben, az az ember nyilván a kudarcokból is kevesebbet kap, hiszen meg sem próbálja azt, ami másnak sikerül, egyszerűen megkíméli magát a csalódástól. Nekem is vannak ilyen területeim, például a házasság. Lehet, hogy nagyon sikeres volna, de mi van, ha mégsem? És mi van, ha a sikeres boldog kezdetek után kellene annak árát megfizetni egy nem kívánt válással?

 Szerencsére az életem úgy alakult, hogy a kudarcok nem utólag jöttek, hanem mindig megelőzték a sikert. Ha visszagondolok az álmomban megjelenő, egykor nagyon is valóságos halott kisnyulakra, és a kegyetlen tekintetű, magával elégedett, halott kölykei között szénát majszoló anyákra, elszorul a szívem. Főként, hogy gyermekként ez még kegyetlenebb érzés volt átélni.

 Mégsem hagytam abba, mégsem számoltam le vele végképp. Volt, hogy azt mondtam: vége, de mindig újra kezdtem, minek eredményeképpen ma már elvétve fordul elő elhullás egy-egy alomban. És ma már elképzelhetetlen az, ami álmomban újra megtörtént.

 Utálni kell-e a kudarcokat? Véleményem szerint nem. Csupán az utálja, aki a sikert sem szereti. A siker ára ugyanis a kudarc. Hogy mindig jó előre meg kellet fizetnem az árat, nem volt akkor, abban a helyzetben sosem egy kellemes érzés, de annál jobban tudtam örülni az utána következő sikernek.

 Kívánom mindenkinek, hogy a szomorú tapasztalatok, a nyomasztó kudarcok ne vegyék el kedvét a folytatástól. Ha ugyanis az adott területen még nem érték sikerek, bízhat abban, hogy a kitartó, kudarcokat elviselő szakasz után egy sokkal jobb és sikeresebb időszak következik. Ennek árát éppen a sorozatos kudarcokkal fizetteti meg az élet.

 Én már régen nem ellenségként tekintek a kudarcra. Fizetőeszköznek tartom, ami abban is segít, hogy sohase felejtsük el, kik voltunk, miket kellett átélnünk addig, amíg az adott jó dolog nem volt részese az életünknek.

 Sosem felejtem el tehát, hogy az internet előtt mekkora élmény volt az első színes tv, előtte az első fekete-fehér tv (még egészen picike voltam, de ámulattal néztem rá), vagy épp az okostelefonok előtt az első hordozható mobiltelefon, vagy még előtte az első bevezetett vezetékes telefon, amire emlékszem, még Édesanyám is annyira örült, mikor sikerült beköttetnie.

 S bár nem emlékszem rá, de tudom, picike gyermekként az első lépések sem mentek azonnal hibátlanul. Sokszor kellett elesni ahhoz, hogy megtanuljak járni, hogy ne legyen kérdés a következő lépés sikere.

 Ma már ezek természetes dolgok. De ha nem tudjuk értékelni az elért sikereket, ha nem okoz örömöt mindaz, amit már elértünk, akkor nem biztos, hogy újabb meglepetést fog kínálni az élet.

 Persze vannak, akiknek az, hogy a nyulak felnevelik a kicsinyeiket nem is nagy siker. Vannak, akik úgy gondolják, minek is örülni annak, ami természetes? Nos, véleményem szerint semmi sem természetes. Azok a gyerekek, megfigyelésem szerint, akik a jómódba születnek, akik nem tudnak örülni semminek, csupán ha kapnak pl. egy autót 17 évesen, azokból felnőttként sem lesz elégedett, sikeres ember. Mindig valami nagyobb, valami elérhetetlen után fognak áhítozni és úgy fogják érezni, a siker elkerüli őket és abból csak a csalóknak, a törtetőknek jut. Aki viszont már gyerekként rá tud csodálkozni, képes boldoggá válni minden kicsi, apró jónak, az az ember érteni fogja, mit jelent egy nagyobb siker.

 Az álmom rádöbbentett: egyáltalán nem természetes az, hogy a nyulaim mind csodálatos anyák, mint ahogy annyi más sem, ami jelenleg körülvesz az életben. Rádöbbentett, hogy igazi nagy sikereket nem valami csoda folytán, szerencsével lehet elérni, hanem kőkemény munkával, újabb és újabb indulással, és sok-sok kudarccal, olykor hatalmas kudarccal való szembenézéssel.

Mónus Tamás, 2013. November 13.

 

Vissza a topikba