Anyám tyúkja (verselemzés)

  A nagy költők tyúkokról nem igazán írtak verset. Petőfi azonban nem tartozott az úri-költők közé, a nép nyelvén volt képes írni és ettől vált korának és a későbbi koroknak is a kedvenc költőjévé.

 Kedvenc irodalomtörténészem, Szerb Antal Tanár Úr a következőképpen fogalmazott róla:

„Petőfi formabontása, az emelkedett hang elvetése, a látszólagos pongyolaság és hétköznapiság, …, mindmegannyi tiltakozás az úri nemesi költészet merev szabálytana és konvenciói ellen, küzdelem a világszabadságért, öntudatlan formai forradalom.”

 Az anyám tyúkja felfogható egy szimpla falusi jelenet megírásának, egy hétköznapi apró jelenség rímekbe szedésének. Minden hivatalos elemzés azt állapítja meg, hogy ez a vers nem tartozik a politikai költészetébe a költőnek.

 Mégis, ismerve Petőfi forradalmi, világot jobbá tenni akaró törekvését, bennem sokkal inkább az az érzés erősödik egyre, hogy az Anyám tyúkja valójában egy nagyon erős társadalomkritika az úri-nemes világ felé.

 Amit én megértettem a versből ugyanis, az sokkal több, mint egy versike egy tyúkról és egy kutyáról. Gyermekkorom óta vannak tyúkjaim, ezért nagyon jól ismerem természetüket. Tanulmányozva, figyelve őket pedig réges-régen megállapítottam, hogy az állatvilág megismerésével a társadalom, az emberek élete is alapvetően megérthető.

 S mivel munkám által az emberek életébe is betekintést nyerek, lényegében fontos tanulságokat vonok le, s megértem, hogy az állatvilág mintegy tükrözi az emberek életét, amit figyelve, megértve a magunk élete is nagyon egyszerűvé, érthetővé válik.

  De miről szól meglátásom szerint az Anyám tyúkja? A vers számomra egy igen éles, ős régi küzdelmet mutat be, amit leegyszerűsítve úgy szoktak mondani: a szegények és a gazdagok harca. Mielőtt azonban tovább mennék, szeretném ezt pontosítani, mert ez a harc szerintem nem létezik alapvetően így, ebben a formában.

A társadalom két fő típusának harca

 Akármennyire fejlődik a világ, a technika, akármennyire fejlődnek a gazdaságok, valamiért mindig beszélünk szegényekről és gazdagokról. Ma már persze egészen mást jelent a szegénység, mint régen, mégis, akinek kevesebb van, azt hajlamos a társadalom szegénynek bélyegezni, akinek pedig több, azt gazdagnak. Én úgy látom ez egy sokkal összetettebb dolog és alapvetően nem is így osztanám fel a társadalmakat. Ki a gazdag? És ki a szegény? Szerintem minden csak nézőpont kérdése. Hallottam már általam nagyon szegénynek gondolt embertől olyat, hogy ő szerencsés, mert van munkája, jövedelme és ki tud fizetni mindent, és hallottam már szerintem luxuskörülmények között élőtől olyan panaszt, hogy ő már soha nem lesz milliárdos. Viszonyítani tehát mindig van mihez/kihez, mindig találunk egy olyat, aki gazdagabb, akinek több van. Ilyetén tehát nem szegények és gazdagok küzdelméről beszélnék, hanem törekvő, többet elérni akarókról és közömbös belenyugvókról.

 Lehet valaki szegény, ha nincs semmije, de sikerül egy pici lakást vennie, az egy törekvő, becsülendő ember. Mert küzd azért, hogy egy fokkal feljebb kerüljön a létrán.

 Ugyanakkor lehet valaki olyan szegény, aki egy pici lakást örököl ugyan, de képtelen megbecsülni, fenntartani, rendben tartani és inkább eladja, vagy eladósítja. Ez az ember egy közömbös belenyugvó típus, hiába szegény. Ezért nem lehet magyarázat arra, amikor akármilyen szegény valaki, de képtelen rendet tartani a saját portáján. Ez nem a szegénység, hanem a közömbösség, a nemtörődömség jele.

 És lehet valaki gazdagnak gondolt, de küzd, nem áll le, hanem küzd tovább. Nem azért, mert kevesli azt, amije van, hanem azért, mert tudja, hogy amije van, az vagy örökség, vagy a múltbeli munkájának az eredménye. Márpedig amíg aktív valaki, a jelennek kell bizonyítania, a jelenben kell eredményeket elérnie, mert szánalmas az, aki csak a múltjával dicsekszik, vagy érdemtelenül jutott valamihez.  Aki tehát sokkal rendelkezik, mégis keményen dolgozik még több eredményért, az az ember törekvő típus és ugyanúgy becsülendő, mint a szegény törekvő ember.

 És végül lehet valaki gazdagnak gondolt, aki luxusban él, ha ez így elég neki, ha úgy érzi, neki már nincs dolga, csak éli az életét, az az ember nem törekvő, az az ember közömbös, belenyugvó. Aki veszi sorba a lakásokat, de a kötelességeiről elfeledkezik, a lakások állapotával nem törődik, a gázóra leolvasását már nyűgnek tartja, az az ember nem különb annál, aki a saját háza körül nem képes rendet tartani. Elítélendő a közömbössége, a nemtörődömsége, a kizárólag a haszonlesése miatt.

 És természetesen nemcsak anyagi értelemben beszélhetünk törekvő és közömbös embertípusról, hanem más fejlődésbeli készségekben is. Így pl. aki képzi magát, szeretne mindig többet tudni és nyitott a világ új, hasznos információira, az törekvő, akkor is, ha egyébként képzetlen, míg aki már mindent tud, úgy érzi, neki már senki nem mond újat, az a belenyugvó, közömbös típus, még akkor is, ha egyébként diplomával rendelkezik. Ezért mondja a mondás, hogy “jó pap is holtig tanul”. Itt is van tehát a képzetlen és a tanult emberek között egyaránt törekvő és közömbös típus. 

 Van tehát az emberek minden egyes rétegében egy jobbra törekvő és egy belenyugvó típus. A harc pedig, amiről fentebb írtam a törekvők és a közömbösök között megy.

  Nem a szegény harcol tehát a gazdag ellen, hanem a törekvő a közömbös ellen.

 Lehet törekvő egy falusi, mások által lebecsült állattartó is, de lehet egy magas pozícióban lévő ember is, mindkettő támogatni fogja a másik munkáját.  Mert egymás fejlődésében és a közömbös gondolkodás elnyomásában érdekeltek.

 Ugyanakkor lehet közömbös egy állattartó és egy magas pozícióban levő ember is, mindkettő elvan a maga kis világában, kisüti a saját kis pecsenyéjét és abszolút nem érdekli, hogy a világ, a környezete milyen.

 Ezek a tipikus pöffeszkedők, aki, ha szegény az illető, rangtalan, akkor a maga posvány valóságában fekszik, tévézik, az állataival csak minimálisan foglalkozik, nem beszél hozzájuk, alig-alig takarítja a helyüket, a családjával is csak minimálisan kommunikál, semmi és senki nem érdekli, ha meg pozíciója van, irodája, akkor ott pöffeszkedik, ki sem mozdul, szinte elterül az egész íróasztalon és elzárkózik az emberektől, minden problémától, ami nem az övé.

 Az ilyen közömbös emberek gyűlölni fognak minden törekvő embert, legyen az szegény, vagy gazdag, lenézett, vagy megbecsült pozícióban levő.

 Vagyis nem az anyagi javaitól és a társadalomban elfoglalt pozíciójától függ véleményem szerint az, hogy egy ember törekvő vagy közömbös, hanem a hozzáállásától.
 

 A vers igazi szereplői, ahogyan én látom

 Most, hogy tisztáztuk, hogy nem általában szegények és gazdagok harcáról van szó, behelyettesíteném a vers szereplőit.

 De mindjárt az elején nézzük is, mit jelent a vers eleje: Ej, mi a kő! Általában elfogadták, hogy ez az értelmetlennek tűnő szóhalmaz Petőfi csodálkozását volt hivatott kifejezni. Amit aztán nagyon sokan át is vettek és manapság is mondják sokan. Mi a fene? Mi a csuda? Mi a manó? Mi a f… stb.:)  De vajon miért ekképp csodálkozott Petőfi? Miért épp e szavakkal? Miért éppen kő? Hiszen a vers elejéről van szó. Semmi nem kényszerítette arra, hogy ezeket a szavakat használja. Nem kellett rímelni semmire, hiszen ezzel indított. Akkor miért?

  Ahhoz, hogy ezt megértsük, meg kell ismernünk a tyúkok életmódját. Hogy jön a kő a tyúkhoz? A tyúk köveket, kavicsokat is eszik. Lényegében a kő a foga. Amit nekünk, embereknek a fogaink végeznek, a tyúkoknak a sóder végzi el.  S Petőfi, amint meglátta a tyúkanyót a házban, ezen döbbenetét fejezte ki: Mi a kő! Talán ez, amit itt lát tyúkanyó? Talán a ház, vagy a láda a kő? Ez lenne a kő tyúkanyó kend? Petőfi ingerültséget mutat, ami valójában nem belőle fakad, hanem abból az úri-nemesi körből, amit ő, mint költő ezzel most magára vállal, hogy mintegy szemléltesse, bemutassa olvasóinak, milyen az úri-nemesi réteg viszonyulása, lekezelő meghökkenése, amikor egy alsóbb rendbeli bekerül az ő köreikbe. Mit képzel ez a tyúk? Mit képzel az az ember, aki többet akar? Aki bemerészkedik a házba? Itt van talán a kő, amit ennie kell? Petőfi ideges, de nem azért, mert a tyúkra haragszik, hanem mert igazán élethűen kívánja illusztrálni a gőgös, közömbös urak hangvételét:

 Mi a kő? Ez, ami a házban van, vagy az, ami kint, az udvaron? Mi a kőt képzel ez a tyúk magáról?

 Az Ej, mi a kő tyúkanyó kend tehát azt jelenti: Mit keres egy szegény ember a nemesek között? Mit keres ott egy együgyű, ahol az okosoknak, a tanultaknak van a helye? Ki engedte ide? Ja, az Anya? Az más!

 Anyám az maga az Élet, amiben ott vagyunk mind, aki gondoskodik mindenkiről, de aki a feladatai elvégzését is elvárja mindenkitől. A tyúkok és a kutyák az emberek maguk.

 Petőfiék kutyája közömbös nemes típusú volt. Neki tökéletes volt úgy minden, ahogy régen. Amikor a tyúkok még kint voltak a tyúkólba. Morzsa kutya nem az a barátságos kutyus volt, aki örült annak, hogy egy új társa lett, hanem meghökkentette a tyúk házba kerülése. Szét akarta szedni, ki akarta iktatni, mert féltékeny volt rá, s mert úgy gondolta, a tyúk ezt a környezetet egyszerűen nem érdemli meg. Ő csak azt látta, hogy eszik, hogy meg kell vele osztozni a vagyonon, de képtelen volt észrevenni az általa előállított nyereséget.

 Nagyon sok ember gondolkodik így, amikor valaki törekvő és magasabbra jut kőkemény munkával, a közömbös, nagyobb pozícióban levők ezen háborognak, és úgy gondolják, maradjon csak azon a szinten, ahova született.

 

Miről szól a vers szerintem?

 Petőfiék tyúkja egy törekvő tyúk volt, de olyan helyekre is ment, ahova nem kellett volna. Mert az újdonság élménye, az új hely felfedezése közben senki nem igazította útba, ment a kis feje után, azt hívén, neki mindent szabad.

 A költő szavainak mérséklete tökéletesen kifejezi azt, ahogyan működik a világ. A tyúk ugyan termel, konkrétan hasznot ad az Életnek, mégis, ezért nem dicséretet, elismerést kap, hanem kioktatást. Először is némi irigységgel, megvetéssel szól hozzá:

Lám, csak jó az isten, jót ád,

Hogy fölvitte a kend dolgát!

 S bár magázva beszél a tyúkhoz, ez a magázás egyáltalán nem a tisztelet, hanem a távolságtartás jele: kifejezi, hogy a tyúk akármilyen módon is került a házba, egyáltalán nem lehet partnere az embernek, csak egy hasznot termelő gép, aki, miután tojást nem lesz képes termelni, a testével, a húsával fog megfizetni haszontalanná válásáért.

 Éppen ezért, még megszólalni sincsen joga, hiszen annak is kellene örülnie, hogy egyáltalán bent lehet a házban:

Itt szaladgál föl és alá,

Még a ládára is fölszáll,

Eszébe jut, kotkodákol,

S nem verik ki a szobából.

 Vagyis ha valakit az Élet feljebb emel és az irigyek szerint nem méltó helyen van, annak örülnie kellene e felfogás szerint: örüljön, hogy itt lehet, ne kotkodáljon még hozzá! S ha még kotkodálni is engedik, nagyon vigyázzon magára, s örüljön, hogy még nem verték ki a házból.

 Mert a törekvő ember bár előrébb juthat, megbecsülni sohasem fogják azok, akik kényelemből, különösebb erőfeszítés nélkül pöffeszkednek felette.

 A tyúk által termelt hasznot ugyanakkor nem megköszöni, hanem megköveteli, s inkább a kapott javakat, a finom eledeleket emeli ki, amiket megeszik.

Dehogy verik, dehogy verik!

Mint a galambot etetik,

Válogat a kendermagban,

A kiskirály sem él jobban.

Ezért aztán, tyúkanyó, hát

Jól megbecsülje kend magát,

Iparkodjék, ne legyen ám

Tojás szűkében az anyám. –

 Számomra ez egyik legmegdöbbentőbb hasonlat az, amikor a galamb etetéssel hasonlítja egy tyúk etetését. Mert nyilván nem a házi galambokra, hanem az utcán élő galambokra gondol. Aminek lényegében sok haszna nincsen az anyának, szemben a tyúkkal, aki tojást ad. 

 Egy másik költeményében, az “Avvagy én már soha” című versben így ír a galambról:

Mint galamb száll én felém az álom, 
De reám nem édesgethetem: 
A galamb félénk madár… tovább száll… 
Elriasztja dobogó szívem. 

 Tehát jól látszik, a galamb egy madár számára, ami ráadásul elrepül, elszáll, elriasztja az édes álmokat. Mégis, méltónak találja az etetésre, egyáltalán nem merül fel,  hogy a galambot munkára, termelésre kötelezze. A tyúktól viszont, ami kettős hasznot is ad, tojást, ill. húst, elvárja, hogy iparkodjon, és jól megbecsülje magát.

 A galamb után nézzük meg a viszonyulását a másik, konkrét eredményeket nem produkáló állathoz, a kutyához. A vers második felében ugyanis a kutyához kezd beszélni a költő. Érdekes, hogy a kutyát bár tegezi, mégis ez nem a lenézés, hanem a közvetlenség jelképe: tudatja, hogy Te már nagyon régi társ vagy, Te sokkal többet jelentesz, mint az ostoba tyúk, Te valódi segítség vagy Anyámnak. Pedig Morzsa kutya semmi tényleges hasznot nem termelt, csak heverészett és morgott minden változás miatt.

 Mégis, elfogadva az Anya döntését, tudomásul véve, hogy az Anya a tyúknak is helyet ad, hogy az Élet lehetőséget teremt a törekvőeknek a bizonyításra, a kutyához is tesz intelmeket:

Morzsa kutyánk, hegyezd füled,

Hadd beszélek mostan veled,

Régi cseléd vagy a háznál,

Mindig emberül szolgáltál,

Ezután is jó légy, Morzsa,

Kedvet ne kapj a tyúkhúsra,

Élj a tyúkkal barátságba’…

Anyám egyetlen jószága.

 Morzsa kutya tehát egyáltalán nem kedveli az anya tyúkját, de mert így kérik, nem bántja őt.

 S bár Petőfi felvállalja a kritikus, kioktató szerepet, valójában ő maga is a kioktatottak oldalán állt, s pusztán bemutatja a társadalom, a mindenkori társadalom működését.

 Törekvők és közömbösök úgy gondolom, minden rétegben vannak és a harc valójában nem a szegények és a gazdagok között zajlik, hanem a törekvők és a közömbösök között. Mert a közömbösöknek – akár szegények, akár gazdagok-  a világ úgy jó, ahogy van, a törekvők viszont szeretik alakítani, változtatni, jobbá tenni a világot. S ez a törekvés nem egy csapongó, céltalan kiabálásban nyilvánul meg, hanem egységes, közös célokban.

 Bármennyire is lenézik és gúnyolják a közömbös jobb módúak a törekvő szegényebbeket, a tudat mégis a törekvőeknek ad örömet: az a tudat tudniillik, hogy a közömbösek bár elégedettek azzal, amiben élnek, a törekvő embereknek mindig lesznek új ötleteik, új célkitűzéseik és ami ezzel jár: új sikerélményeik. Mert az élet értelme: kaparni és boldogan rátalálni az értékre. Felugrani ládákra, felfedezni mindent, mi addig rejtve volt.

 Törekvő tyúkként mindig, mindenünnen csúnyán néznek majd rád, de így lesz csak lehetőséged arra, hogy soha ne váljál haszontalan, kapirgálni képtelen dísztyúkká, se pedig lusta, csupán a gazdájának hízelgő Morzsa kutyává.

Miért jó a Morzsa kutya?

Mert engedelmes. 

Mert azt csinálja, amit mondanak neki.

Mert irányítható.

 Törekvőnek lenni azt jelenti, hogy akárhova, akármilyen körülmények közé is születtünk, ne elégedjünk meg azzal, ami van, de ne is hibáztassunk másokat, amiért több jutott nekik, hanem újabb és újabb célok kitűzésével újabb és újabb sikereket érjünk el az életben. Nem az a lényeg tehát egy törekvő típusú embernek, hogy mit tud felmutatni, hanem az, hogy mindig legyen egy aktuális célja és annak megvalósítása által legyen sikerélménye, s ebből fakadó boldogsága is.

 Mert ez a törekvő ember sikere. Jólesne neki néha egy simogatás, egy kedves szó, egy elismerés a sok éves szolgálatért, de tudomásul veszi, hogy azt csak az egész nap heverésző Morzsa kutya kapja meg… Igaz, hogy ő semmit sem csinál, de egyvalamit megtanult: viselkedni. S ebben van az úri-nemesi világ érdeme: hogy megtanult viselkedni. Ám ezzel a viselkedési tudással megtanult közömbössé is válni, megtanulta nem keresni a lehetőséget, nem ugrani a ládára, sőt, megtanulta gyűlölni is mindazt, mindazokat, akik vele ellentétben így cselekesznek…

 

Mónus Tamás, 2018. December 30.

 

Melléklet:

Anyám tyúkja – a Vers:

http://topiblog.hu/anyam-tyukja/

 

Anyám Tyúkja eszperentében:

http://topiblog.hu/anyam-tyukja-eszperenteben/

 

Anyám tyúkja tréfás fordításban:

http://topiblog.hu/anyam-tyukja-trefas-forditasban/

 

Anyám tyúkja – szinonima játék:

http://topiblog.hu/anyam-tyukja-szinonima-jatek/

 

Anyám tyúkja – videók:

http://topiblog.hu/anyam-tyukja-videok/

Vissza a topikba