Beteg ember gyógyított

 Tömegközlekedési eszközökön utazva gyakorta, mitöbb egyre gyakrabban látok valamilyen szempontból társadalmi normáktól erősen eltérő viselkedésű embereket. Rengeteg, mitöbb egyre több a beteg, a szellemileg leépült ember. Sok és megdöbbentő történet szemtanúja vagyok nap, mint nap, amik mindig gondolkodásra késztetnek: vajon hogyan, mi okból jutottak ideáig el ezek az emberek?

 Nyilván sokan vannak, akik önhibájukból jutottak ide, akik elhagyták magukat, akik egyszerűen csak elfáradtak, és belefáradtak ebbe az új és gyors világba. Nyilván olyan is sok van, akik a gyógyszerek áldozatai, akik bíztak abban, hogy betegségüket gyógyítják a pirulák, közben pedig agyilag teljesen leépültek. És nyilván rengeteg az igazi áldozat, akik semmit sem tettek, hogy ide jutottak, akik csak egyszerűen nem bírták a tempót, lemaradtak, elmaradtak, elestek és közben senki sem volt, aki megfogja a kezüket, hogy felsegítse őket.

 Akiket eltapostak, mert kevésbé voltak hasznosak ennek az új világnak, akik nem voltak képesek adott területen maximumot teljesíteni, és máshova sem kellettek. Akiket mindenhonnan elutasítottak, kiközösítettek, akik bár nem akarták feladni, mégis mindenütt csapdába jutottak.

 A Moszkva téren sípjával sípoló és kiabáló bácsi, aki talán évtizedeket is eltöltött kalauzként, forgalomirányítóként, ki tudja miként. Az utcai suhanc kölyköket logikátlanul nevelni-terelni próbáló néni, aki talán pedagógusként valamikor fontos tagja volt a társadalomnak, de már sehova sem kell, semmire sem hasznosítható, s még e kölykök is megalázzák, kinevetik őt. Vagy a metróra betoppanó magas, öreg, szakadt külsejű férfi, aki föl-s alá járkál az egyébként zsúfolt szerelvényben, és kiabálva hirdeti: a háború elkerülhetetlen! A világ el fog pusztulni!

 Mi történt? Mi történik itt? Tudták ezek az emberek, hogy ez lesz velük? S azok, akik mosolyogva, vagy szánakozva figyelik őket, vajon belegondolnak-e: mindez bármelyikünkkel megeshet? Milyen világ az, ahol a tenni akaró, dolgozni akaró embereket semmire sem akarják használni? Ahol életerős, egészséges emberek válnak a munkanélküliség, a haszontalanság érzésének áldozatául, s lesznek olyan betegekké, amelyektől zsúfolásig megtelik lassan fővárosunk?

 Az agresszió, a düh, vagy épp a közöny, a belefásultság már-már tüneti jelei annak, valami a többséggel sincs rendben. Apró, figyelmeztető jelek, amiket kezelni kell. Kellene…

 Ma azonban egy számomra kedves beteget láttam. Aki nem háborgatott senkit, aki nem botránkoztatott meg senkit. Aki nem bántott meg senkit, aki mégcsak nem is szólított meg senkit.

 Egy 40 év körüli nő ült a villamoson velem szemben, aki lelkesen vette fel a lába előtt heverő szórólapot. Mosolyogva hajtogatni kezdte, mire több szempár is figyelni kezdte őt. A nő nem nézte, ki figyeli, nem kereste hangoskodással a közönséget, nem akart feltűnést kelteni, mint általában az ilyen beteg embereknél ez jellemző. Csendes magányában ki tudja, mire gondolt, mire emlékezett..

 Amikor elkészült a hajtogatott repülő, talán mindannyian, akik őt néztük, eszünkbe jutott egy kicsit a gyermekkorunk.

 Évek, évtizedek teltek el már azóta. Annyi mindent csináltam magam is ez idő alatt, olyan fontos, komolynak hitt dolgokat, amiket felnőttek szoktak. Hittem, érett vagyok már, tudtam, fontos feladataim vannak. Évek, évtizedek teltek el, most mégis rá kellett döbbenjek, lehet ezt másképp is, lehet ezt egyszerűbben is.

 A nő minden bizonnyal nem dolgozni ment. Nyílván sehol nem is várta őt senki. Mégis, nem hergelte az utasokat, nem kezdett el hangosan beszélni, énekelni, nem csinált semmit, ami miatt őrültnek lehetett volna mondani. Mégis mindenki tudta, valami mély, valami borzalmas élet történet lehet mögötte, amitől maga az élet is keserű valóság a számára.

 Mégis, talált valamit, amitől boldog volt. Talált egy cetlit, egy reklámot, amely talán az eredeti célját nem érte el, mégis, egy embernek boldogságot adott. A repülőt, amit hajtogatott, egyszercsak letette az ölébe, s a villamos ablakán meredten bámult kifelé, kissé elszomorkodva, kissé csalódottan. Majd néhány pillanat múlva rápillantott a hajtogatott repülőjére, újra lelkesen mosolyogva igazított még rajta néhányat, nyílván eszébe jutottak az apró lényeges műveletek, amik precízebbé teszik a munkát.

 Majd a megállóba érve hirtelen felpattant a székről, leszállt a villamosról, s repülőjét széllel egy irányba elhajította.

 Hogy meddig szállt, hogy hova ért a képzelete, már nem tudom. Nem láthattam, mi történt e pillanatnyi csoda, e néhány boldog perc után.

 Nem tudom, hova ment utána, talált-e még ehhez hasonló örömöket, vagy a nap csúcsa volt e néhány percnyi álmodozás.

 Nem tudom, mert a mosoly, amit az emberek arcára csalt, hamar visszafordult a belváros komoly-komor hangulatába, s magam is beálltam a rohanó tömegbe, hogy a rám bízott feladatot elvégezzem.

 Gyermeki lelkesedése, ujjongása azonban példaként él bennem tovább: az aprócska, kevésbé fontosnak tűnő örömök, meg kell, hogy vidámítsák még a szívünket. S ha nincs semmi, ha végképp elveszítettünk mindent, ami fontos volt, akkor tudjunk lehajolni a szemétnek tűnő semmiért, amiből, ha úgy akarjuk, még bármit formálhatunk…

Mónus Tamás, 2015. Július 11.

Vissza a topikba