Csodálatos elmék

  Kevés film volt rám olyan nagy hatással, mint az “Egy csodálatos elme” című. Az agy működése számomra mindig óriási csoda volt, bárkiéről is legyen szó. A beteg, zavarodott elméjű emberek mindig mélyen elgondolkodtatnak. Az, hogy valakit okosnak, mást butának ítélünk egy nagyon leegyszerűsített megközelítés.

  Magam sok butának tartott ember szavai között is találok értéket, és sok okosnak gondolt ember beszédében, életvitelében is találok súlyos zavarokat.

  Úgy hiszem, az agyunk működése tőlünk független álló, természetfeletti ajándék. Ha képesek vagyunk rendszerekben gondolkodni, ha képesek vagyunk átlátni a látható világon és képesek vagyunk a lélek megismerésére, nem lehetünk felfuvalkodottak: ez nem valamiféle általunk kiérdemelt dolog, ez egy ajándék az élettől.

  Akik lexikális tudásban gazdagok, sok esetben egyszerű életviteli dolgokban alapvető folyamatokat sem látnak át, míg sok, elméleti ismerettel nem rendelkező ember nagyon logikusan, tisztán tud gondolkodni.

  Nem véletlenül mondják: józan, paraszti ésszel. Úgy gondolom, tanulni sok mindent meg tud az ember, ám gondolkodni, józanul meglátni a lényeget nem mindenki képes.

  Az elmék működését mindig elemezve figyelem. Sok meghökkentő esettel találkozom.

 Ezeket a történeteket csakúgy, mint a vidám és más szempontból élményt nyújtó találkozásaimat, amiket a munkám során élek át, a pszichosztori.hu blog oldalamon teszem közzé, immár 5 esztendeje.

 

Nem elnyomni, hanem elemezni kell a negatív élményekből fakadó érzéseket

 A különböző elmék felfogását, működését nagyon régóta érdeklődéssel figyelem, s tanulmányozom. Sőt, mi több, tovább mentem: megpróbálok belemélyedni, elmerülni annak az embernek a fejében, gondolataiban, akivel éppen beszélgetek. Erről egy külön bejegyzésben is írtam a Kommunikációról című menüben.

  Ez a fajta gondolkodás pedig nemcsak abban segített, hogy drasztikusan lecsökkent a munkám során a konfliktusok száma, de abban is, hogy semmilyen elfojtott düh, sértődés, harag nincs bennem azok irányába, akik mindent elkövetnek egy jó kis veszekedésért.

 Mert csapdába csalni, rossz reagálásra kényszeríteni azokat lehet, akik nincsenek tisztában önmagukkal, akiket az ellenségei jobban ismernek, mint ők saját magukat. Ugyancsak a Több fejjel gondolkodni című cikkben jellemeztem ezt az embertípust.

 

A lélek betegsége nem azonos azzal, hogy valaki bolond

 Az elme működése, betegségei olyan az átlagember számára, mint egy elvont tudomány. Általában hülyékről és normálisakról beszél az átlagember, holott ez egyáltalán nem ilyen élesen elkülöníthető.

 A lélektan, a pszichológia az a tudomány, ami feltárja és akár kezelni, gyógyítani is tudja a lélek betegségeit. Mégis, ritkán fordulnak szakemberhez az emberek, mivel úgy érzik, ha ezt tennék, magukat is a hülyék táborába sorolnák.

 Holott egyáltalán nem erről van szó. Az agy, az elme, a lélek működését szeretném majd kielemezni, megérteni olyan szakemberek segítségével, akik a témában professzionális tudással és gyakorlattal rendelkeznek. 

 Bízom benne, hogy lesznek emberek, akik velem együtt sokat tudnak majd meríteni ezekből az információkból, ill. olyanok is, akik ezáltal döbbenek rá, hogy az életükben vannak lelki sebek, fájdalmak, amiket szakember segítségével képesek volnának kitakarítani az életükből.

 Hiszek abban, hogy a test és a lélek egészsége egyaránt fontos, s az a bölcs ember, aki nem várja meg a betegséget, hanem időben észreveszi annak alattomos támadását és van bátorsága szembe nézni vele és mint egy honvédő katona, megvédeni határait. A buta ember büszkén elutasítja még a feltételezést is és hagyja tovább bomlani lelkének egészségét, amitől valóban bolonddá, őrültté válik.

 

Ki a hülye?

 Sohasem felejtem el, amikor kisiskolás koromban néhány diáktársam örömmel terjesztette a legújabb idétlenségeket. Mentek végig a folyosón és mondták fiúnak-lánynak: Én vagyok én te vagy te ki a hülye én vagy te?

 Valahogy így működik ez a szólás nélkül is az emberek beszédeiben. Hülye minden esetben csak a másik lehet.

  Amint egy részeg ember sem szokta általában elismerni, hogy ő részeg, hiszen amint érvel környezetének-, csak 2-3 pohárral ivott – úgy az elméjében, lelkében beteg ember sem szokta elismerni, hogy baj lehet lelki egészségében. Egy egészséges ember ezzel szemben gyakorta felteszi a kérdést magában: csak nem valami probléma lehet a szívemmel, fejemmel, lelkemmel? Egy beteg lelkű ember ettől elzárkózik mereven és kikéri magának, hogy ő beteg.

 Én mindig óvatos voltam másokat megítélni, a legnyilvánvalóbb beteg elmét sem hülyéztem le soha, legfeljebb megpróbáltam jobb belátásra téríteni. Ma már ezt sem teszem, inkább megpróbálok az ő fejével gondolkodni és ha mindenképp zavart látok benne, akkor meg sem próbálok vitázni, érvelni. Kényszeríteni nem lehet senkit semmire, csak akkor, amikor már nagyon nagy a baj. Némely embernek ez kell, mert képtelen látni az utat, amin halad, hogy hova vezet.

 Azt gondolom, azok az emberek, akik feljogosítva érzik magukat, hogy ők az okosok, és fel sem merül bennük, hogy esetleg ők azok, amikkel másokat vádolnak, azok a legveszélyesebbek.

 Vannak sajnos, akik még a betegségük nyilvánvalósága esetén sem képesek elfogadni állapotukat és hallani sem akarnak pszichológusról, mert úgy gondolják, ezzel azt ismernék el, hogy hülyék. S éppen ettől a gondolkodásuktól, ettől a hozzáállásuktól válnak valóban azzá.

  Mert egy valóban hülye ember nem lenne képes önszántából szembe nézni a problémákkal. Az “Egy csodálatos elme” című film főszereplője is nagyon nehezen fogadta el betegségét és hosszú-hosszú időbe telt, míg szembe tudott nézni a legnagyobb problémával. Ő, aki fantasztikus elmével rendelkezett, aki titkos kódokat volt képes megfejteni, a legnehezebb problémát a saját állapotában, a saját betegségében találta meg.

  Az egészséges ember, ha kapar a torka, ha fáj a gyomra, vagy ha éppen felturbózza, felcukkolja magát és környezetét valami aprósággal, vagy azt akarja elhitetni másokkal, hogy őt üldözik, támadják és ez rendre ismétlődik az életében mindig mások által, az az ember még észreveheti, hogy baj van. Amíg a betegség nem uralja le teljesen az egész lényét. 

  De ki legyen az, aki ezt megmondja egy lelkileg sérült, beteg embernek? Ki legyen az, aki erre rávilágíthatná? Ráadásul úgy, hogy az eredmény ne az legyen, hogy az illető ezen is felháborodik?

 Nehéz és nagy kérdések ezek… Szeretném, ha beszélgetéseim által válaszokat, megoldási lehetőségeket kapnánk azoktól, akik ezzel napi szinten, hivatásszerűen foglalkoznak.

Beszélgetéseim:

 

Mónus Tamás, 2018. December 31.

Vissza a topikba