Hagyd már abba! És kész!

 Mostanában sokat beszélnek egészen magas szinteken a dohányzásról. Lázár János a nemdohányzók védelméért felelős miniszterelnöki biztos úr javaslatai kissé meghökkentőek számomra. Nem vagyok dohányzó ember, soha nem is voltam, ezért azt gondolom, nem vagyok elfogult a dohányosokkal. 

 Úgy gondolom azonban, mindenkinek megvan a maga szenvedélye, furcsasága, miért ne lehetne ez éppen a dohányzás. Engem nem zavar, ha valaki dohányzik, amíg ő rá nem akar kényszeríteni engem arra, hogy próbáljam ki én is, milyen jó, vagy ha nem az arcomba fújja a füstöt (sajnos erre is volt már példa egy udvariatlan csomagszállító részéről). Ugyanaz vonatkozik a dohányzásra, mint bármi másra is az életben.

Amíg valaki a maga szórakozására teszi, addig az én véleményem szerint tiltani nem szabad. Mint ahogy azt sem, hogy valaki a vonat alá ugorjon. El lehet mondani sok bölcsességet, jó tanácsot, de ha valaki azt akarja, azt úgy sem lehet megakadályozni.

 Addig van az emberben jó érzés, amíg a szabadságában nincsen korlátozva és nem szabják meg neki, hogy mit tegyen és mit nem.

A dohányzás elleni harc régi küzdelem:

 A dohányzás ellen már a nyolcvanas években intenzív kampányt folytattak.

 Már gyerekként is és most is nagyon megmosolyogtató számomra. Gondolom, egy erős dohányos még jobban kinevet egy ilyen produkciót.

 Mégis, a szándék mind a nyolcvanas évek vicces próbálkozásába, mind a miniszterelnöki biztos úr szigorú, ámde kivitelezhetetlen törvényjavaslatában becsülendő.

 Mivel Magyarországon a szív- és érrendszeri megbetegedés, ill.  a tüdőrák a vezető halálok, amely betegségeknek a dohányzás a fő rizikófaktora  ezért teljesen logikus, érthető, hogy kormányzati szinten kell a problémával foglalkozni.

De vajon mi lehet az a megoldás, ami valós eredményt és nem pedig ellenállást eredményez?

 

A szájból, kézből való erőszakos kivétel, vagy a vásárlás megtiltása a megoldás?

 Véleményem szerint egyik megoldás sem vezet eredményre.

 Az én elképzelésem talán drasztikusnak tűnik első hangzásra. Mégis, úgy gondolom, igazán hatékony, igazán eredményes ez lehetne.

 A dohányzás csupán egy dolog, s ebben igaza van Lázár Jánosnak, hogy ha a dohányzás szabadság kérdése, akkor a kábítószer is az. Mégis, az egyiket tiltjuk, a másikat nem.

 De vajon a kábítószer legalizálása, vagy a dohányzás tiltása valóban a kivezető út a problémából? Ha megvizsgáljuk, könnyen beláthatjuk, hogy akár tiltva van valami, akár nem, akkor is fogyasztják, használják, mert nem veszik komolyan, nem tartják tiszteletben az egészségüket, csak akkor ijednek meg, akkor várják a segítséget, amikor már baj van. Mint ha valaki rohanna a szakadék felé, hiába van táblákra kirakva, hogy “Vigyázz! Szakadék! Ne menj tovább!“.

 Úgy gondolom, a dohányzás csupán egy az ilyen betegséget/bajt okozó, emberi felelőtlenségből elkövetett cselekedeteknek.

Ide tartozik többek között:

  • a mértéktelen, egészségtelen táplálkozás
  • a kényelmes, mozgásszegény életmód
  • az alkoholizmus
  • a felelőtlen közlekedés, a közlekedési szabályok rendszeres megszegése
  • és a többi.

 Vannak olyan tevékenységek, amiket bárkinek szabad megtenni, mert azt mondják, magának csinál vele kárt. Én azonban úgy látom, hogy az, aki tönkreteszi az egészségét, az a társadalomnak okoz kárt, hiszen nekünk kell viselni a kezelések költségét, nem azoknak, akik hanyagul semmit nem tesznek azért, hogy egészségesek maradjanak.

 Nyilván a demagógia ilyenkor azonnal azt mondatja bizonyos emberekből, hogy a betegségért, balesetekért nem minden esetben az áldozatok a felelősök.

 Valóban nem. De nagyon sok esetben igen! Ezért magam úgy oldanám meg ezt a kérdést, hogy:

  • akinek van egészségkártyája és bizonyíthatóan tett az egészségéért lépéseket: azaz megelőzésképp részt vett programokban, sport rendezvényeken, futóversenyen, konditeremben, úszni járt, vagy bármi egyéb és ennek ellenére ilyen jellegű betegséget kapott, annak valóban legyen díjtalan az egészségügyi ellátása.
  • akinek sok éves balesetmentes vezetési múltja van és ennek ellenére balesetet szenved és emiatt kerül orvosi ellátásra, annak valóban legyen díjtalan az egészségügyi ellátása.
  • a dohánytermékeket kizárólag   egy ún. dohánykártyával engedném vásárolni és vezetném, hogy ki mennyi cigarettát vásárolt, s ha valakinek tüdődaganata lesz és az egészségkártyáján nem tudja igazolni, hogy előtte tett az egészsége megmaradásáért, sőt, azt látnák, hogy évekig dohányzott, annak talán nem a társadalomnak kellene fizetnie a kezelésének költségeit.

 Ugyanez vonatkozik az alkoholistákra, az egészségtelen táplálkozókra és mindenki másra is, akik nemhogy nem tettek semmit az egészségükért, de még inkább annak rombolásáért áldoztak súlyos összegeket.

 Kegyetlenebb ez, mint tiltani valamit? Szerintem inkább igazságosabb.  Kutatások bizonyítják, hogy a leggazdagabb, legnagyobb jólétben élőkből lesznek ma már a legbetegebb emberek. Amerikában a középkorú, jól szituált nők a legbetegebbek, nem véletlen, hogy nincs ingyen betegellátás, pedig minta-demokráciának tartják.

 A demagógia ellenez mindent, ami előrébb vinne…

 Ezért amikor demagóg politikusok a szegények problémájának nevezik az egészségügyi ellátást, óriási tévedésben vannak véleményem szerint. Nyilván vannak a betegek között ilyenek és olyanok is. Éppen ezért kellene igazolhatóvá tenni, hogy kinek milyen az életútja, milyen volt az előzménye: az egészségéért tett, vagy annak romlásáért. S aki az utóbbit választotta előtte, ráadásul ezért sokat fizetett is (lásd alkoholizmus, rendszeres zsíros ételek fogyasztása, dohányzás, kábítószer fogyasztása, felelőtlen, rendszeres szabályszegő közlekedés), azok betegellátását talán nem nekünk, többségi társadalomnak kellene fizetnünk.

 Legszélsőségesebb példa az az afgán terrorista, aki a közelmúltban Amszterdamban késelt embereket, s mivel maga is megsérült, azonnal vitték szegényt a kórházba ellátni a sérüléseit.

 De említhetném azt a fiatalembert is, akit néhány hete sajnáltattak nagyon a médiában, aki rendszeres kábítószer fogyasztó volt, majd  drogos állapotában lezuhant a magasból, nyomorék lett és most szegény milyen kevés ellátást kap, noha rengeteg kezelését és gyógyítását fizette a társadalom. A társadalom, akik pedig soha nem kábítószereztünk, ő pedig egy forint egészségügyi járulékot sem fizetett életében, ellenben drogra volt pénze mindig.

 Úgy gondolom tehát, ez lenne igazán hatásos, s nemcsak a dohányzók, hanem minden más, egészségüket nem megbecsülő, azt nem tiszteletben tartó embernek.

 A tiltás ellenállást és még nagyobb kedvet csinál az emberekben a dohányzásra, mivel a felnőtt emberek nagy része nem más, mint nagyra nőtt gyermekek, akik bár a saját kis területükön önállóak, bennük van az örök dac, a lázadás a mindenkori felettük álló döntéshozók iránt.

 Megtiltani valamit, főleg, amit idáig lehetett szerintem butaság, elhibázott gondolat, ami ellentétes hatást váltana ki.

 Megfizettetni az árát a következményeknek azonban logikus, elvárható lenne azok részéről, akik tiszteletben tartjuk testünk egészségét, s megteszünk minden tőlünk telhetőt, hogy ez az egészség, amit kaptunk, megmaradjon. Nemcsak azért, hogy ne szenvedjünk a betegségektől, hanem hogy továbbra is hasznos tagjai maradjunk a társadalomnak.

 Jelenleg sajnos az a helyzet – és ez már hosszú-hosszú ideje így van -, hogy azokat istápolják, akik semmibe veszik az Élet legnagyobb értékét, ami az Egészség.

 Szeretném, ha bárki szabadon dohányozhatna. Szeretném, ha bárki szabadon rámehetne a Duna vékony jegére.  Ha ezt akarja… De ha a figyelmeztetések ellenére ő ezt az utat járja, és emiatt baj éri, akkor a megmentését, a kezelésének drasztikus költségét nem nekünk, józan többségnek kellene fedeznünk.

A hajléktalanok példája

 Ha egy gyerek az iskolában, vagy az óvodában fetreng a sárban, eldobálja a szemetet, leül a korlát mellé a lépcsőre akadályozva mások biztonságos közlekedését, vagy épp az iskola falára pisil, a tanárok jogosan felháborodnak ezen és figyelmeztetőt adnak neki, és megtiltják az efféle cselekedeteket.

 Tetvesen nem mehet egy gyerek se iskolába. Mégis, amikor hajléktalan, magukat teljesen elhagyó emberek ugyanezt teszik, valamiért bizonyos körök védik őket és követelik, hogy:

– Hadd tehessék, hiszen nincsen hova menniük.

– Dehogynincs…

– Igen – mondják erre -, de a szállókon meglopják őket.

– És az utcán nem? Ha valahol, akkor épp az utcán vannak kitéve a legtöbb veszélynek!

– Igen – folytatják az érvelést -, de a szállókon nem lehet alkoholt inni.

– Valóban nem.

 És itt van a lényeg!!! Ha egy közösséghez tartozunk, akkor annak a közösségnek vannak szabályai. Aki ezeket a szabályokat nem tartja tiszteletben, az ne akarjon a közösségben élni, ráadásul a fénypontban, a legnagyobb tereken.

 Kicsit felfordult a világ… Mindenkin segíteni akarnak, akik pedig nem segítenek magukon, sőt, a maguk ellenségei. Szeretnék egy olyan világot, egy olyan társadalmat, ahol azokat segítik, akik tesznek magukért, tesznek az egészségük megmaradásáért, tesznek a társadalomban való hasznos helytállásukért.

 Ilyenek nyilván vannak a szegény hajléktalanok között is, akik önhibájukon kívül kerültek egy nagyon nyomorúságos helyzetbe, s vannak a gazdagok között is, akik a megszerzett pénzüket nem a hedonizmusra,  az önrombolásra fordítják, hanem inkább a bajok megelőzésére.

 Nem általában a mélyszegényekkel, a hajléktalanokkal és nem a gazdagokkal van tehát a probléma. Pontosabban nem az anyagi helyzetükkel. Hanem azzal a gondolkodással, ami jellemez bizonyos embereket, függetlenül az anyagi helyzetüktől.

 Baj van az emberrel, ha hajléktalan és nem fogadja el a szállást, az élelmet, a segítséget, a munkát (!!!), hanem ott akar fetrengeni, ahol a kisdiáknak, de még a felelőtlen óvodásnak sem szabad: a közösség járására szolgáló területen, a pihenésre szolgáló padokon. 

 Baj van a közepes anyagi helyzetűvel is, ha megszerzett pénzét nem az egészsége fennmaradására, a betegségek megelőzésére, hanem saját testét romboló hobbikra, élelmiszerre, káros szenvedélyekre költi.

 És baj van a gazdag rétegekkel is, ha jelentős vagyonukat nem az egészségtudatos életmódra, hanem a luxus kábítószerekre, prostituáltakra, orgiákra, rendszeres zsíros ételekre költik, ha alkoholtól befolyásoltan vezetnek, ha jó dolgukban nem tudják már, nem ismerik már a határokat.

 Egy tudatosan gondolkodó társadalom akkor alakulhat ki, ha nem tiltással, hanem következményekkel lenne rávezetve a helyes életmódra. Ahogy a bűnnek is van következménye, ugyanúgy az egészségtelen, önromboló életmódnak is kellene, hogy legyen.

 Vagy ha ezt nagyon bonyolult lenne megvalósítani és azonnal megjelennének az adatvédők harsogó-hangos tiltakozása a személyes szokások vezetése ellen, akkor egy még egyszerűbb megoldást is el tudnék képzelni: egyszerűen legalizálni kellene a drogokat és minden egészség károsító termékre (alkohol, dohány, kábítószer), valamint az egyéb betegségeket okozó cselekményekre (pl. közlekedési szabályszegések) egy különadót kivetni, amit az egészségügyi ellátásra különíteni el, hogy azok fizessék ezeket a maguk által okozott bajok kezelését, akik nem ártatlan áldozatok, mint más betegek, hanem felelősök a saját állapotukért. Ezzel egyidejűleg minden, nem legálisan eladott dohánytermék és kábítószer lényegesen súlyosabb pénzbüntetést érdemelne, nem pedig elzárást, ami megint csak teher a társadalomnak, nem bevétel.

 Ez csupán az én véleményem persze…

 Hagyd már abba! – cseng fülemben a reklámokban látott, szenvedélyük rabjaivá váltak sokaságának hangja.

 Tudom, nehéz kérdés ez… Én csupán egy olyan gondolatot írtam meg, amit eddig még nem hallottam senki részéről.

 De már abba is hagytam… És kész!

 

Mónus Tamás, 2018. Október 31.

Vissza a topikba