Egy csendes zsákutca végén csengettem egy lakatlannak tűnő házikóba. Két indiánnak festett arcú kisgyerek rohant a kapuba, s kérdezték nagy hangon:
– Kit keresel?
– Csak a villanyórát- válaszoltam csendesen, kissé fáradtan, irigyelve elevenségüket, fáradhatatlan mozgásukat.- szeretném leolvasni.
Az egyik gyerek erre megfordult és mintha nyeremény autó érkezett volna, rohant be, sebesen, közben ugrándozva, s kiáltva:
– Anya! Jöttek a villanyórát leolvasni!
A másik fiú ott maradt, s szüntelen mosollyal az arcán megjegyezte:
– Én ám ismerlek téged!
Ismer… – meredtem magamba, ugyan honnan ismernél? – gondoltam. Tudsz is valamit rólam, hiszen már évek óta visszavonultam mindentől.
S ekkor pillanatnyi gondolatsor futott végig fejemben, megannyi emlék, kusza párbeszédek egy letűnt világból. Amikor még a tervek színesek voltak, tele hittel, reménnyel. Amikor ennyi idősen, mint ez a fiú újságot írtam, majd később színjátszó kört vezettem.
Eszembe jutottak a különféle programok, rendezvények szervezése, a televíziós megkeresések, interjúk, majd később, becsöppenve a polgári munka világába, megannyi csodálkozó, ismeretlen ismerős arc.
A néni, aki a postán, első napomon ragyogással az arcán kérdezte bemutatkozásom után: Az a Mónus Tamás tetszik lenni, akinek a cikkei jelennek meg? És a másik: Maga az, aki a TV-ben nyilatkozott? S az ismerősök sorozatos keresése, üzenete: láttunk, hallottunk, jó voltál.
De honnan ismerhetne ez a kölyök? Nem láthatta azokat a régi, letűnt műsorokat! S nem emlékezhetett rám már a postáról sem, hiszen nem is élt még, amikor kiléptem onnan.
Nem láthatott az Auchanba sem a kassza mögött, hiszen akkor is még csak csecsemő lehetett.
Honnan ismerhet? Mit is tudhat rólam? Talán csak összetéveszt valakivel. Talán azt hiszi csak, hogy ismer.
Majd tovább pörögtek az emlékeim. A társadalmi szerepvállalásaim… De ugyan!
Mikor is volt az már! És egy ilyen aprócska gyerek miért is figyelne ilyen eseményekre?
Akkor mégis, honnan ismer? Mélyedtem tovább emlékeim tengerében, már-már fulladozva, és segítségre várva, hogy valaki mondja meg, valaki mutassa meg: honnan tudja, ki vagyok?
S az emlékek tovább pörögtek, megannyi munkahely megannyi élethelyzet. A masszázskoromban megismert fáradt testek, s azok kísérői is megjelentek, az iratkezelők, a megfáradt árufeltöltők, mint valami régi kor szellemei mind-mind megjelentek, s integettek mosolyogva, de azt a kisgyereket sehol sem láttam, sehol sem találtam.
A kölyök csak mosolygott, de nem mondta meg, honnan ismer. Csak mosolygott sandán, s már azon vettem észre magam, hogy a másik gyerek anyukája kísér az órájához és én ott állok és rögzítem az adatokat. A két gyerek felfüggesztve játékát, csak álltak mögöttem, s hallottam, amint a kis indiánok sutyorognak:
– Én ismerem őt!
S az emlékek tovább pörögtek, s már úgy éreztem, megtaláltam a választ, biztosan a kutyáimat ismeri, akik igazi sztárok a virtuális világban, talán ismeri ezt a fajtát a fiú, ismeri a honlapom, s talán onnan engem.
Minden eshetőség megjelent, minden életkép, találkozás lepörgött, mint az ítélet előtt, mint a haláltusa közben.
De nem hagyott nyugodni a gondolat: ki ez a gyerek? Honnan ismer engem?
Amikor végeztem, váltottam néhány szót az anyukával, majd elbúcsúztam, s kiléptem a kapun. Benéztem még egyszer, s a kis indián még mindig mosolyogva figyelt, s már nem állhattam meg, s megkérdeztem:
– Mondd, honnan ismersz engem?
– Háát. csillogott fel szeme, hogy végre megkérdezem. És sokféle helyzet, sokféle válaszára számítva a kisfiú meglepett válaszával:
– Nálunk is te olvastad le a villanyórát!
Hát jó! – szögeztem le magamban a tényeket. Az ember a múltjától ne várjon semmit. Hogy mi voltál, hogy mit tettél ember, már nem számít. Ami fontos, az az, amire ma képes vagyok, amit a jövőért tenni tudok.
Hogy kedves kis emberek, nénik és gyerekek ne csak ismerősnek tartsanak, hanem tudják jól, tudják jobban mint én, hogy ki vagyok.
S akkor, ha mind betöltjük a szerepünk ebben a nagy színjátékban, talán még előfordulhat, hogy lesznek szerencsés fordulatok, boldog találkozások, mosolygós, kedves tekintetek…
Amik hitet és erőt adnak, hogy munkánk, tetteink nem észrevétlen cselekvések, nem mihaszna hajsza a megélhetésért folyó küzdelemben, hanem valaki szemében egy megragadó élmény, egy mosolyra inspiráló, emlékeket felidéző pillanat.
Remélem, kedves barátom, te is mosolyogsz majd, ha egyszer, még valaha találkozunk…
Mónus Tamás, 2011. Június 19.
