Károgó hollók

 Amint kerékpárommal munkából jöttem hazafelé, a város határában, a szántóföldeken károgó hollók tömege szállt körkörösen fejem felett, és üvöltötték: KÁR, KÁR, KÁR!!!

– Mit kár? – kérdeztem tőlük, – tudtok is ti valamit az életről?!

 Ők azonban csak folytatták:

– KÁR, KÁR!

– Igenis kár! – válaszoltam, – de ti ezt úgy sem érthetitek! Úgysem tudhatjátok!

 A hollók csak folytatták, szinte élvezettel harsogták tovább, hogy egész lényem szenvedte kiáltásukat, sajgó fájdalom uralta el szívem-lelkem, amint meg-megállás nélkül, szüntelenül üvöltötték:

– KÁR!

 Amikor az egyik holló a többiekkel nem repült el, csak némán ült a nagy fa egyik kopott, öreg ágán, megkérdeztem tőle:

– Hát te? Te nem tartasz a társaiddal? Szerinted nem kár?

 Mire a Holló megértő, őszinte tekintettel nézett le rám, s szemeivel azt suttogta:

– De kár! Milyen kár, hogy a lényeget nem érted!

 S ekkor átjárt az üzenet, megértettem e milliószor ismételt szó értelmét. Hogy tudniillik nem  az a kár, amit mi annak gondolunk. Nem a fájó múlt az oka szomorúságunknak. Nem is a bizonytalan jelen. A kár épp az ezek miatti aggodalom!

KÁR, hogy eddig nem vettem észre…

KÁR, hogy elfoglalt megannyi hétköznapi aggodalom…

KÁR, hogy a nagy tömegben nem láttam, nem vettem észre azt az egyet, aki figyelt rám, aki őszinte volt, aki szeretett…

Mónus Tamás, 2016. Május 02.

Vissza a topikba