Kitaszítottak

 Két hete járom ugyanazt az útvonalat a város szélén, künn, a pusztában. Ott, ahol semmi sem történik, mégis, ahol a legtöbbet látom. Már az első nap feltűnt a sok állati sereg közt két pici kutya heves ugatása. Nem volt ijesztő, inkább szívszorító. Mit keres itt két ilyen kedves, aranyos kutyus a puszta közepén?

 Biztosan elkóboroltak hazulról. Biztosan sétálni indultak és itt tartanak éppen. Gondoltam magamban.

 Ahogy teltek a napok, ahogy ismételten mentem és jöttem az úton, világosban, és sötétben, napsütésben és hidegben, hóban és esőben, feltűnt, hogy a kutyák, amint odaérek, ugyanannak a fának a tövében állnak és ugatnak, nagyon szigorúan ugatnak. 

 Mint akik a házukat, gazdájukat védik, mint akik nem tűrik az idegen betolakodókat. Úgy döntöttem, közelebbről szemügyre veszem őket. Mit csinálnak? Mit keresnek itt mindig, nem mozdulva e helyről?

 Közelebb mentem, próbáltam szelíden hívni őket, ám ők ugatásukat abba nem hagyva beszaladtak egy bokor alá és onnan lestek. Egy bokor alól, amit megközelíteni nem tudtam már.

 Mifféle hely ez? Mifféle körülmény ez két ilyen szép kutyusnak? Mit csinálnak? Kire várnak? Talán egy ostoba, ember-gazdára, aki itt hagyta őket? Talán egy gonosz semmirekellőre, aki így kívánt megszabadulni tőlük?

 Hiába hívtam őket, a kiskutyák csak ugattak, csak ugattak és rejtekhelyükről nem mozdultak.

 Továbbmentem…  Otthagytam, ahol a hitük oly szilárdan tartotta őket. A mezők vad és fürge világában, ahol esélyük sincs táplálékot szerezniük. Ott, ahol pusztán az ugyancsak emberek által lerakott és naponta utánpótolt szemétdombok között legelészhetnek.

 Ahol rendületlenül hisznek az emberek jóságában, s az idő múlásával sem bíznak meg az idegenekben, ehelyett azt a kőszívű alakot várják, akit ők, valamikor régen, a gazdájuknak hittek…

Mónus Tamás, 2013. Február 25.

Vissza a topikba