Meglátni, s megszeretni…

  Sokadik éve járom végig a szigetszentmiklósi Duna partot gázóra leolvasóként. Amikor annak idején beléptem az első nyaraló udvarára, s lementem annak parti végébe, nem győztem gyönyörködni a Duna vizében és a környező élővilágban.

 Azóta sok év telt el… Sokszor gondoltam arra, amikor itt jártam, hogy vajon mikor fogok ráunni erre a környezetre. Hiszen az ember számára egy idő után minden olyan megszokottá, olyan természetessé válik.

 

A csoda megismerése

 Van, hogy megkérdem az ott élőket, milyen érzés közvetlen a folyó partján lakni, s nagyon sokféle választ kapok. A legemlékezetesebb azonban az az idős bácsi, aki tavaly, utolsó találkozásunkkor azt mondta: 86 évet megélt, sok mindent látott, rengeteg szép volt az életében, de a Duna látványával nem tudott betelni. Ez maga a csoda! – mondta akkor nekem gyermeki lelkesedéssel.

 

Az erőt adó szavak

 Szavait megőriztem, s amikor az elmúlt napokban ebben a nagy hidegben és hóban kellett végigjárnom ismét a Duna part egyik hosszú szakaszát, elhatároztam, hogy most is azzal a csodálattal és lelkesedéssel indulok útnak, mint amit éreztem az első nyaralóba belépve annak idején. Függetlenül a sok helyen elkotoratlan hókupacoktól, a megközelíthetetlen gázóráktól, a lakatlan nyaralók tulajdonosainak felhívásától való félelmemtől és attól, hogy a hideg,  zord Fagyos Tél ezen a helyen még inkább érezteti hatalmát, s az ember kicsinységét.

 Felkészülve hát, rétegesen felöltözve, vitaminokkal megerősödve nekiindultam. S a hó egyre szakadt, hullott szemeimbe, amint kerékpáromat tekertem.

  Útközben hallottam sokakat zúgolódni. Őrült sebességgel vezető autósokat szidalmazni, hólapátolás közben szomszédokat egymás között mérgelődni. De láttam boldog gyermekeket is. Akik ujjongtak, hogy apuci végre meg tudja mutatni, mire jó a szánkó.

 S ez a lelkesedés, s az idős bácsi emléke, a szívemben megőrzött szavai tartották bennem a lelket, a hitet, hogy a Duna ezen a télen is lehet számomra csoda. S a csoda újabb kis csodákat teremtett…

 

A Csoda gyermekei

 S amint ezzel a bizalommal, ezzel a jó kedvvel csengettem be az emberekhez, a kedves itt lakók védőitalokkal, finomságokkal, forró teával, kávéval kedveskedtek.

 Amikor pedig megláttam a hó borította part hideg, dermesztő csendjét, különös érzés fogott el. Eszembe jutottak a bácsi szavai. Rádöbbentem, hogy amiket eddig láttam akár nyáron, akár télen itt, a Duna partján, bármilyen szép is volt, nem volt ehhez hasonló. Mert ez a látvány valóban maga volt a csoda.

 De mit fognak szólni a nyaraló tulajdonosok, ha ilyen időben kérem őket, hogy jöjjenek ide? Féltem a gondolattól is, attól tartottam, hogy idegesek lesznek, hogy elküldenek melegebb éghajlatra. Mégis, erőt vettem magamon és megpróbáltam. Hívásomat kedvesen fogadták, s bár sok hűha és csodálkozás volt szavaik között, mégis, egy 90 éves bácsikán kívül mind eljöttek és beengedtek. Köztük sok idős ember. S nemcsak eljöttek, hanem tudtak fájdalmaik, nehézségeik ellenére ebben a fagyban is mosolyogni, sőt, még boldog új évet is kívántak. Őszintén. 

 

Az Igazi Csoda

 Elgondolkodtam… Mitől volt ez a legszebb tél az összes között a Duna partot járva? Attól, hogy esett a hó? Bizonyára sokat hozzáadott az érzéshez.

 Mégis, azt gondolom, az igazi csoda nem a hóban volt. A hó csupán ajándék volt a csodához. Mert az igazi Csoda abban állt, amit a bácsika szavai teremtettek meg a szívemben: a látvánnyal való meg nem elégedés, a szüntelen, szűnni nem akaró csodálat a természet nagysága, hatalma előtt. Az Élet előtt.

 Mert másképp is hozzá lehetne állni: lehetne zúgolódni is, hogy ilyen időben ilyen munkát nem akarok csinálni! Főleg nem lakatlan nyaralóknál. Lehetne zúgolódni, hogy hideg van. Hogy esik a hó. De ha nem ezt tesszük, ha a látszólagos zordban is meglátjuk a szépet, akkor az élet ajándékként sok meglepetéssel szolgál. Mint nekem a sok emberi kedvesség, s a hó borította táj csodája.

 

Az utódaink olyanok lesznek, amilyen párt választunk magunknak

 Aki mindenben a rosszat látja meg, mindenért hőbörög, azt egyre több bosszúság, csapás éri. Teljesen logikus. Hiszen abba szeret bele, mindenben a rosszat látja, vele válik eggyé és ez a sok bosszúság szinte szaporodik körülötte. Tőle lehet kizárólag gyereke. A zúgolódással, zsörtölődéssel kis időt tölteni is veszélyes, mert nagyon gyorsan szaporodik. Aki pedig sokat zúgolódik, sokat zsörtölődik, az szinte sorozatban gyártja az újabb problémákat. Hibásokat persze mindig fog találni, de azon sohasem gondolkodik el, hogy nem jó “párt” választott a zúgolódásban, a zsörtölődésben, s a körülötte levő porontyok egyike sem lehet a vidámság, nem lehet a jókedv, csakis a sok kis újabb háborkák, házsártkák.

 Aki viszont meglátja, észreveszi és megszereti az igazi, nagy csodát, annak sok kis csoda születik a környezetében és sok apró csoda veszi majd körül. Sok-sok apró kicsi jókedv, örömök, kedvességek.

 Nem válhat természetessé az, amit az Élet, a természet adott számunkra. S miképp a Duna látványa sem lehet soha természetes, úgy semmi más sem az életben. S ha képesek vagyunk csodának tartani minden egyes napot, minden percet, mit megélhettünk, akkor nem a rosszat látjuk, nem hőbörgünk mindenen, hanem inkább csodáljuk mindazt, amit az Élet láttatni engedett nekünk.

 

A kacsák köszöntése

 Ez az ajándék számomra az emberek jóságában, kedvességében, hozzáállásában éppúgy megnyilvánult, mint a kacsák és hattyúk különös játékában, köszöntésében: akik utolsó itt töltött napomon megerősítettek abban, hogy ha a csodát nem várjuk, hanem megteremtjük, felfedezzük mindabban, ami már a mienk, akkor sokkal több jó, sokkal több ajándék szegődik mellénk.

 Hangos hápogásuk, a jéghideg vízben való élvezettel teli lubickolásuk közben kisütött a Nap, s a kis vízi szárnyasok messziről néztek rám, keresve arckifejezésemben a velük együtt érző örömöt… Ugrándozásuk, hangos kiabálásuk amolyan búcsú volt, amolyan köszönés-féle, mely azt az üzenetet hordozták magukban:

“Visszavár e hely téged, vándor!”

Köszönöm…

 Az igazi Csoda az, amit Életnek hívunk. S aki ezt felfedezi, akinek ez sohasem válik természetessé, hanem csodálja, minden nap megcsodálja annak szépségét, arra nagyon sok újabb és újabb kis csoda vár még…

 Köszönöm a bácsikának, köszönöm a sok kedves embernek, köszönöm a hóesésnek, s a hideg Télnek,  köszönöm a Napocskának, s köszönöm a sok hápogó, hangosan az Életet harsogó vadkacsának, akik a jéghideg vízben is éppúgy boldogok voltak, mint a nyári melegben… Az Igazi Csodát nem kell várnom már. Az Igazi Csoda mindvégig itt volt, s engem várt…

 

Mónus Tamás, 2019. Január 12.

Vissza a topikba