Szemét erők fogságában…

 Végre szabadságon vagyok… Ilyenkor egy kicsit rendezhetem azokat a dolgaimat is, amikre munka mellett nem jut idő.

 Annyi zsúfolt pincét és tároló helyet látok év közben, hogy idén elhatároztam, én nem szeretnék idáig jutni. Az ember ne a múltjából éljen, ami volt, volt, ami elmúlt, elmúlt. Az emlékként őrzött CD-k, DVD-k, VHS kazetták ideje lejárt, csakúgy, mint annyi felesleges kacaté, amiket végre volt lelki erőm nem őrizni tovább. Éppen ideje a jelenre, vagy inkább a jövőre koncentrálni – gondoltam, de nagy jelentőséget nem tulajdonítottam ennek a betervezett egyszerű feladatnak.

 Ahogy a sok felesleges kacatot válogattam és volt erőm azt mondani azokra: ez nem kell, ez sem kell, mert felesleges, mert csak lom, és valóban zsákba tettem, eldobtam, még olyanokat is, amikre sajnálattal néztem, úgy szabadult fel a lelkem közben, ami nagyon furcsa és meglepő érzés volt. Sohasem éreztem még ilyet. Amikor kidobtam egy felesleges kacatot, szinte azonnal szabadult fel egy kis hely a lelkemben. A végére olyannyira felszabadultam, hogy most döbbentem rá, mennyire visszafogtak, mennyire leszívták az energiámat ezek a dolgok.

 Pedig ártatlan, csendes tárgyak. Nem agresszív lények, amik támadnak. Nem természeti katasztrófák, amik pusztítanak. Csak csendesen pihenő, szaporodni nem képes tárgyacskák.

 Vagy mégsem?

 Nem tudnám megmondani, mióta gyűlnek. Az ember ezt nem tudatosan kezdi el, mint a képeslapgyűjtést, vagy bármely más hobbit. Egyszerűen csak észreveszi, hogy van már élete során jó néhány olyan kacat az otthonában, amitől nincs lelki ereje megválni.

 Tavasszal egy háznál voltam leolvasni. Éppen lomtalanításra készültek. Miközben én a gázórát olvastam, a nagylány megkérdezte az apukájától:

– Apa, ez mehet ki? – mutatott rá valamire.

 Az apja csak nézett rá és gondolkodott. Erre -bár nem akartam belekotyogni-, önkéntelenül rávágtam:

– Az még jó lehet valamire!

 Az apuka erre elmosolyodott, rám nézett és azt kérdezte:

– Honnan tudta, hogy ezt akartam mondani?

 Honnan is?… Hiszen magam is így tettem egészen a mai napig az életemben. Az volt az elvem, hogy ami már megvan, azt nem szabad eldobni. Nem kér enni. És ki tudja? Talán még egyszer jó lesz valamire…

 Ki tudja? Hát ők… A szemetek… A szemét erők… A csendes, alattomos lélekkifosztók, a módszeresen behálózó sötét erők…

 Ők tudják igazán. Hogy nem képesek szaporodni? Ohh dehogyisnem! Csendesen, alattomosan, mint a legaljasabb betegségek. Fogalmam sem volt, hogy képes terjedni, hogy képes behálózni. Hiszen nem éreztem. Hiszen nem láttam. Azt ugyan észrevettem, hogy sok háznál egyre több és több van, de ez nálam nem történhet meg, mert én nem ragaszkodásból tartom őket -ezzel áltattam magam- csak nem volt időm soha kidobni őket. Na jó, egy picit sajnáltam is volna… Na jó, nem is kicsit. Egyszerűen az életem részének tartottam őket tudatom alatt.

 Ilyenek a szemét erők… Betöltik a rendelkezésre álló helyet. Akármekkora pincéd van, ha az egész ház alatt is pince van, pár év alatt képesek ellepni mindent. Mert hiszen ez a küldetésük…

  • Elfoglalni előbb a környezetedet.
  • Majd rátelepedni a lelkedre.
  • Hogy szépen lassan, észrevétlenül előbb elvakítsanak, majd a megfelelő pillanatban megfojtsanak.

 Amikor észbe kapsz és elkezdesz megpróbálni megszabadulni tőlük, már késő. Mint egy pszichopata, uralni fogja az egész lényed. És képtelen leszel elengedni, eldobni magadtól.

 Ha a szemetes kosarat sosem ürítenénk ki, vajon hova jutnánk? Tűnődtem el kissé, miközben szemléltem ezt a rengeteg kidobandó kacatot. Most, hogy így együtt látom őket, megdöbbenek, hogy ilyen rengeteg volt. Így együtt oly ijesztő, oly elgondolkodtató… Pedig ha másokhoz viszonyítok – én tudok, mert rengeteg helyre járok- akkor azt is mondhatnám önáltatásból: ez nem is vészes. Csak pár holmi. Másnak ennél sokkal több van. Van, ahol lépni sem lehet a pincében, csak a kacatokon át járva jutok el a gázórához.

 Vannak, akik igen szélsőségesen illusztrálják a szemét erők rabul ejtő hatalmát.

 Az emberek nagy részének csak a pincéje, esetleg a padlása és a tárolója van tele kacattal. Másnak már jut az autóba, a munkahelyére is. Ám a legdurvább, a legbetegebb az, amikor valakinek az egész udvara tele van kacatokkal, amiben él, az egy nagy szemétdomb.  Nem ritkaság sajnos.

 Amikor egyszer egy idős hölgyhöz alig tudtam bemenni a hosszú udvaron keresztül a gázóráig,  megkérdeztem tőle:

– Mi szükség van ezekre, miért nem dobja el ezt a sok lomot?

Akkor a hölgy döbbent, haragos arccal nézett rám és így felelt:

-Hogy-hogy mi szükség van rá? Tudja egyáltalán mik ezek?  Ezek nem lomok, hanem fontos értékek!

 Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy a saját kacatjaim már aktívan szaporodnak otthon, szervezkednek mögöttem és készülnek a lelkem elfoglalására.

 Sokan azt gondolják, ez velük nem történhet meg, ez a szegény emberek szenvedélye, mert gyűjtögetnek. Pedig nemcsak egyszerű emberek lehetnek ilyenek. Van egy orvos, akinek legalább 6 kisebb háza van városunkban és a szomszéd településen (csak amikről én tudok) és mindegyik udvara tele van kacatokkal: bútorokkal, kartondobozokkal, mindenféle lim-lommal.

 Félelmetes és ijesztő…

 Ugyanakkor elgondolkodtató is, hogy mindez üzenet akar lenni, vagy csak egy szánalmas jelenség.

 Én igyekszem mindenből tanulni és minden mögött tanulságot keresni, az Élet üzenetét megérteni. Ennek is van. Mégpedig az, hogy az ember nyugtatgathatja magát, hogy lám-lám, én azért nem vagyok ilyen, nekem csak a pincém fele van tele felesleges dolgokkal, amiket csak ritkán látok, ami végülis nem az otthonom része. Lehet. De ezek az emberek is elkezdték valahogyan. A szemét alattomos erő, mely csendesen behálóz, végül ellepi mindenedet és egyszerűen megfojt.  Nem fizikálisan, hanem mentálisan. És nem érti az ember, hogy mi lehet a baja, hogy miért nem jut egyről a kettőre, hogy miért van olyan rossz kedve örökké…

 Miért ragaszkodunk az értéktelen, sok-sok éve nem használt holmiainkhoz? Miért ragaszkodunk azokhoz, amikről tudjuk jól, hogy már semmire sem fogjuk használni őket? Mert van még hely. Mert nincs szívünk kidobni. Mert jó lesz az még valamire.

 Ezek a lomok azonban a lelkünket oly erősen korlátozzák és fogva tartják, hogy gyakorlatilag a múltunk, az érzelmeink, a sértettségeink rabjai leszünk.

 Ma megtapasztaltam milyen a lelki szemetesláda ürítése. Megtapasztaltam, mennyire felszabadító érzés megválni olyan haszontalan tárgyaktól, amik ugyan elférnek a nagy padláson, de minek?  A felszabaduló érzés pedig arra világított rá, hogy ezek a kacatok nemcsak az otthonomban foglaltak le jelentős területeket, hanem a lelkemben is. Lefoglaltak, behálóztak, leblokkoltak, amit én észre sem vettem mindaddig, míg meg nem szabadultam tőlük még idejében.

Az élmény nagyon friss, a megtapasztalás nagyon újszerű. Mégis úgy érzem, a szemeteink eldobása mind fizikálisan, mind lelkiekben annyira fontos alapja az életünknek, hogy meg kell osztanom azokkal, akik talán nem is tudják, hogy mennyire leblokkolja az embert a szeméthez, az értéktelenhez, a haszontalanhoz való érthetetlen ragaszkodás. Nemcsak nagy, szélsőséges mértékben, de már az egészen apró pici formájában is.

 Ha pedig a fizikai kacatoktól megszabadulunk, nemcsak a fizikai, de a lelki terünk is kitágul, hirtelen hatalmassá válik, ami utat enged az új élményeknek, az új lehetőségeknek…

 

Mónus Tamás, 2018. Augusztus 14.

Vissza a topikba