Néha egy mondat is elég, hogy beleremegjen az ember élete…Nekem harminc év kellett, hogy megértsem…
19 évesen kézbesítőként dolgoztam. Egy idős asszony az utcán megfogta a kezem.
– Add ide a tenyered, gyermekem – mondta. – Megmondom a jövőd.
Tiltakoztam, de elkapta újra, belenézett, és csak ennyit suttogott:
„Jaj, gyermekem… harminc év múlva a jég beszakad. Az út véget ér.”
Nevettem rajta. Butaság, legyintettem. Belevetettem magam a munkába, az életbe, az évekbe. És gyakran mosolyogtam, amikor eszembe jutottak az asszony szavai.
És elrepült harminc év…
Majd egy nap… baleset történt…
Először csak a test állt meg. Aztán lassan minden más is…
És valaki belül, a szívemben újra meg újra kopogott:
“Mi van, ha igaza volt az asszonynak? Mi van, ha tényleg… ha tényleg vége lesz?”
Gyerekkoromban író akartam lenni…
Felnőttként csak legyintettem: az írók születnek, nem pedig azzá válnak – érveltem magamnak.
Kemény munka, szorgalmas, csendes élet, néha blogot írni. Ez volt az elmúlt harminc évem mottója. Álmokkal és jóslatokkal nem foglalkozni, úgy éreztem, az éretlen, gyerekes dolog volna…
De a baleset után nem maradt más választásom. Írnom kellett. Ami a fejemben kavargott, egyszer csak utat tört magának. Mintegy ébren álmodva a szemeim előtt játszódott le a történet. És ahogy leírtam, mintha válaszokat kaptam volna a kérdéseimre…
És most megint hallom az asszony hangját a múltból:
„A jég beszakad! Vége lesz!”
– Na és? – Kérdez vissza a kisfiú bennem, nagyon régről. – Mit számít az, hogy mi volt és mi lesz, ha közben valóra vált az álmom? A regényt megírtam. S bár ettől író nem lettem, de boldog igen… ?
Nem tudom, eljut-e valaha hozzád…
Nem tudom, hogy egyáltalán megjelenik-e könyvben a történet…
Hiszen olyan hangos a világ zaja. Kicsit úgy vagyok vele, mint a Banális történetben a lány: “Lehet, hogy nem lesz semmi belőle, mégis boldog vagyok, ha tudnám, kiszínezném én a világot.”
Talán tényleg igaz: a jég beszakad. De talán pont akkor és ott kezdődik az álom…
Hozzászólásodat a facebookon várom:
Mónus Tamás, 2025.07.11.
