Azt hittem, tudom, hogyan kell járni – míg két cica rá nem ébresztett…
Egy egészen ismeretlen világba cseppentem én, az örökmozgó és örökké siető ember: a lassú lépések, a kapaszkodások, a fájdalmas mozdulatok világába.
Azt eddig is tudtam, hogy az emberek jók, kedvesek hozzám. De betudtam annak, hogy szolgálom őket munkáimmal, amiért hálásak nekem.
Most azonban, kiszolgáltatva, gyengének, elesettnek érezve magam, megdöbbentem, hogy vadidegen emberek is mennyire együttérzőek, mennyire szeretnének segíteni.
Az idős bácsika, aki bár volt hely bőven, a járda szélére húzódott, hogy tovább haladhassak. A buszsofőr, aki a körforgalom kijáratához érve megállt miattam, holott még a zebra előtt 2 méterre jártam. S megvárta, míg lassan, lábamat húzva átbattyogok.
Hálás vagyok, hogy ilyen csodálatos emberek között élhetek. Hálás vagyok a rengeteg vadidegen embernek az utakon, hálás vagyok az orvosoknak, gyógytornászoknak és azoknak a kedves barátaimnak, ismerőseimnek is, akik támogattak idáig. S bár a folyamat végét még nem látom, néha már sikerül rendesen járnom, ami felemelő érzés.
Ma reggel, míg bejáratódtam, ismét sántítva indultam a kezelésre. Messziről észrevettem, amint két cica ült a virágágyás mellett. A vízsugarakat nézték, amik ívben szálltak a levegőben. Amikor elhaladtam mellettük, a tekintetük a lábaimra esett – mintha vizsgálták volna a járásomat.
Elhaladva mellettük eszembe jutott egy réges-régi gyerekdal: “Így kell járni, úgy kell járni, Sári Kati tudja, hogy kell járni.”
Talán ők voltak azok. A két cica. Sári és Kati. Akik tudják, hogy kell járni. És talán én voltam az, aki nem tudtam. Nem ma reggel, hanem az elmúlt 48 évben. Azt üzenték: “Lassíts! Ne csak a lépteiddel, hanem az életeddel is. Nézd meg a vízcseppek táncát. Hogy ne gyűlöld, hanem értsd meg a fájdalmakat. Az okokat. Hogy légy hálás nemcsak akkor, amikor minden tökéletes, hanem akkor is, amikor óriási a küzdelem.” Mert az igazán jó nem a külvilág történéseiben, mégcsak nem is a testünk állapotában van. Hanem a lelkünkben…
Köszönöm lányok az üzenetet… Legközelebb talán leülök mellétek, és együtt csodáljuk a világot, az Élet szépségeit tágra nyílt szemekkel, mint a gyerekek.
Hozzászólásodat a facebookon várom:
Mónus Tamás, 2025.08.08.
