Oti gazdának valaha sok tyúkja volt. Évekig tartotta őket, gondozta, etette a kis csapatot, mígnem az idő lassan elvégezte a dolgát. Egyikük ment a másik után, végül már csak egyetlen öreg tyúk maradt. A tizennégy éves Dájmonka.
Gyönyörű fekete szépség volt. Oti gazda még apró csibekorában nevezte el, amikor fekete tollacskáival messziről kitűnt a sok sárga és tarka csibe közül. Nem volt szíve levágni, pedig már évek óta nem adott egyetlen tojást sem.
Dájmonkának esze ágában sem volt elhagyni a gazdáját. Sajátjának érezte. Ahogyan sajátjának érezte az egész udvart is. Dájmonka már csak lassan battyogott és énekelgetett, nagy változásra már nem számított az életben.
Oti gazda egy napon úgy döntött: új baromfiaknak kell a hely. Éppen arra járt a fiatal szomszédasszony. Az öreg félig tréfásan megkérdezte tőle:
– Nem kell egy öreg tyúk?
– Dehogynem! – vágta rá határozottan az asszony.
Így költözött el Dájmonka, és öreg fejjel új helyhez kellett alkalmazkodnia.
Közben új élet költözött a baromfiudvarba. Jöttek barnák és fehérek, fürjek, csibék és növendék tojótyúkok. A kis társaság hamar birtokba vette a helyet.
Eleinte félénken járkáltak, aztán napról napra bátrabbak lettek. Néhány hét múlva már úgy futkostak, repdestek, veszekedtek és játszottak, mintha mindig is ott éltek volna. Aztán egy napon átkiabált a szomszédasszony.
– Oti bácsi! Baj van!
– Mi történt?
– Valamelyik tyúk eszi a tojásokat. Kifigyeltük.
– És?
– Az csinálja, amelyiket te adtad nekünk!
Az öreg sóhajtott.
– Hát kárt ne tegyen. Nyugodtan adjátok vissza.
Így tért haza Dájmonka.
Amikor Oti gazda letette az udvarban, az öreg fekete tyúk körülnézett. Kihúzta magát, amennyire öreg lábai engedték, és énekelni kezdett. Az új lakók döbbenten dermedtek meg ott, ahol éppen voltak. A csipogás és a szaladgálás véget ért. Az udvaron már csak Dájmonka szomorú és kissé ijesztő éneke hallatszott, amit a rémült baromfik megszeppenve hallgattak.
Ekkor a közeli fáról felhangzott egy rikoltás. Megérkezett a szajkó. A boldogság kék madara szinte mindennapos vendég volt Oti gazdánál. Általában negyedórán keresztül kiabált valahonnan a lombok közül, aztán továbbállt.
A csibék már megszokták. Eddig különös jelentőséget nem tulajdonítottak a szajkó nagy hangjának, mert nem látták, csak hallották, most viszont, ahogy sétált előttük a fekete, hatalmas termetű tyúk, rémülten néztek hol Dájmonkára, hol az idős gazdára.
Az öreg fekete tyúk minden erejét összeszedve megpróbálta túlharsogni a szajkót, s valami pánikdalt kezdett énekelni, amitől a kis csibék a helyükre szaladtak és összebújtak.
A szajkó hamar továbbállt, Dájmonka pedig diadalittasan járkált fel-alá az udvarban.
Hozzászólásodat a facebookon várom:
Facebook – Döbbenet a tyúkudvarban…
Mónus Tamás, 2026.08.25.
