Amint kerékpárommal munkából jöttem hazafelé, a város határában, a szántóföldeken károgó hollók tömege szállt körkörösen fejem felett, és üvöltötték: KÁR, KÁR, KÁR!!!
– Mit kár? – kérdeztem tőlük, – tudtok is ti valamit az életről?!
Ők azonban csak folytatták:
– KÁR, KÁR!
– Igenis kár! – válaszoltam, – de ti ezt úgy sem érthetitek! Úgysem tudhatjátok!
A hollók csak folytatták, szinte élvezettel harsogták tovább, hogy egész lényem szenvedte kiáltásukat, sajgó fájdalom uralta el szívem-lelkem, amint meg-megállás nélkül, szüntelenül üvöltötték:
– KÁR!
Amikor az egyik holló a többiekkel nem repült el, csak némán ült a nagy fa egyik kopott, öreg ágán, megkérdeztem tőle:
– Hát te? Te nem tartasz a társaiddal? Szerinted nem kár?
Mire a Holló megértő, őszinte tekintettel nézett le rám, s szemeivel azt suttogta:
– De kár! Milyen kár, hogy a lényeget nem érted!
S ekkor átjárt az üzenet, megértettem e milliószor ismételt szó értelmét. Hogy tudniillik nem az a kár, amit mi annak gondolunk. Nem a fájó múlt az oka szomorúságunknak. Nem is a bizonytalan jelen. A kár épp az ezek miatti aggodalom!
KÁR, hogy eddig nem vettem észre…
KÁR, hogy elfoglalt megannyi hétköznapi aggodalom…
KÁR, hogy a nagy tömegben nem láttam, nem vettem észre azt az egyet, aki figyelt rám, aki őszinte volt, aki szeretett…
Mónus Tamás, 2016. Május 02.
