A korosodó, kopaszodó férfiú sántikálva lépett be az orvosi váróterem ajtaján.
– Jó napot kívánok! – köszönt a várakozó betegeknek, majd megállt a faliújság előtt, és olvasgatni kezdte a kitűzött plakátokat.
– Jó napot! – köszöntek vissza a betegek.
– Nagyon ismerős. Ki ez? – kérdezte suttogva egy nő a mellette ülő férfitól.
– Honnan tudjam? – válaszolta a férfi.
A beteg úgy tett, mintha meg sem hallaná a párbeszédet. Látszólag elmélyülten tanulmányozta a faliújság üzeneteit, valójában azonban élesen figyelt, mit mondanak még róla.
– Biztos, hogy ismerjük – folytatta a nő.
– Hagyd már! – legyintett a mellette ülő férfi. – És ha ismered, mi van akkor?
A beteg egy idő után otthagyta a faliújságot, és lassan sétálni kezdett a váróteremben. A nő le sem vette róla a szemét.
– Honnan ismerem? – töprengett félhangosan.
– Kérdezd meg tőle. Éppen jön feléd – mormolta a férfi.
Mindketten zavartan nézték a közeledő embert.
A férfi elhaladt előttük, és rájuk mosolygott.
A nő zavartan visszamosolygott, aztán hirtelen lehajtotta a fejét.
Mivel a betegünk időpontra érkezett, nem kellett kivárnia a sort. Kinyílt a rendelő ajtaja, s az orvos hangosan mondta a nevét:
– Mónus Tamás!
Az emberünk megállt, az orvos meglátta, és intett neki.
– Jöjjön, Tamás!
Ekkor elindult a rendelő felé. Lassan, nehézkesen lépkedett.
Már majdnem az ajtóhoz ért, amikor a padon ülő nő arca hirtelen felragyogott.
– Tudtam, hogy ismerem! – fordult a mellette ülő férfihoz. – Ez volt a Mónus Tamás!
A beteg erre megtorpant. Egy pillanatig mozdulatlanul állt a rendelő ajtajában, majd visszafordult, s így szólt az asszonynak:
– Nem, csókolom! Nem ez volt… Ez lett a Mónus Tamás.
Hozzászólásodat a facebookon várom:
Mónus Tamás, 2026.08.21.
