Ma hajnalban látomásban eljött értem… Fekete alak állt a szoba végében, mozdulatlanul. Meglepett, hogy női formája van…
Gyerekkoromban sorra nyertem a futóversenyeket. Később is imádtam a pörgést, a szárnyalást. Mindent turbó sebességgel éltem meg, és az intenzív munkától sosem fáradtságot éreztem, ellenkezőleg: még több energiát.
Másfél éve azonban megállított valami. A derekamba sugárzó fájdalom napról napra terjedt szét testemben, ellehetetlenítve az éjszakái pihenésemet, megbénítva a nappali mozgásomat.
Beszereztem mindent, amint javasoltak: új ágy, drága, új matrac, kencék, tabletták, csodaszerek és egy szép, fekete forgószék a számítógép elé. A kedves eladó javaslatára egy ráhúzható párnát is vettem mellé, amit a szék felső részére húztam, hogy a testtartásom ideális legyen. Kezelésekre jártam, naponta kétszer gyógytornáztam, s mindent betartottam, amit előírtak.
Minden hiábavalónak tűnt, a fájdalom egyre csak fokozódott, és egyre gyakrabban éreztem azt, hogy talán nemcsak az egészséges élet tért véget, hanem minden. Felelevenedtek az emlékek, régmúlt, gyermekkori képek, régen feledésbe merült jelenetek futottak át gondolataimban.
Ebben a szenvedésben, a hajnali félhomályban, épp felocsúdva egy rémisztő álomból a hajnali pirkadat haloványan beszűrődő fényében egy furcsa alakot láttam a szoba végében. Fekete ruhája, rideg arctalansága egyszerre rémisztett és nyugtatta meg a lelkem.
– Ez Ő lesz… – gondoltam. – Vége a szenvedésemnek. Eljött értem.
Ki akartam kelni az ágyból, de a mozdulatra oly erővel hasított belém a fájdalom, hogy azonnal a földre rogytam.
– Még ne, kérlek! – szakadt ki belőlem a könyörgés.
A fájdalomtól könnyes szemeim, s az elmúlástól való félelem látásomat homályos, elmosódott képpé változtatta. Nehezen feltápászkodtam, kezeimmel tapogatva kerestem a villanykapcsolót és közben szüntelen néztem a sötét alakot. Némi fény vetődött rá a gépekről, s a szemeim is tisztultak, amikor észrevettem, hogy az alaknak fent gyönyörű, szép kerek domborulata van. Mintha egy hölgy állt volna előttem.
– Te nő vagy? – kérdeztem meglepetten. – A Kaszás egy nő? Vagy a felesége vagy talán? Ugye csak üzenetet hoztál?
Kezem végre nehezen elérte a villanykapcsolót, s reszketve, de határozott mozdulattal felkapcsoltam a lámpát.
Ébredésem ekkor vált valósággá. A látomás szertefoszlott. Nem, nem az alvásból tértem vissza, hanem a kómából, mely e borzalmas érzést keltette bennem. A halálnak hitt angyal helyett a fekete forgószékem és a ráhúzott párna állt előttem mozdulatlanul…
– Mit csinálsz, Isiász? – hebegtem. – Kicsinálsz?
A kiszakadt gerincsérv, mely az ideget folyamatosan és erőteljesen nyomás alatt tartja, amely hónapok óta nem hagy pihenni, ezen az éjszakán – a fájdalom mellett – meg tudott nevettetni is.
Talán csak kétségbeesett érzések ezek? A műtét előtti napok kínzó várakozása és reményt adó hangulata? Talán a szabadulásba vetett hit képe. A kábultság és a bénultság korszakának végleges lezárása.
„Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is.”
Elfáradni, néha teljesen megsemmisülve érezni magunkat azt hiszem nem szégyen. Mert van folytatás: „Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok: futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.”
Bízom Benned, Uram. És hiszem, hogy sok jószívű ember imádkozik értem és gondol rám ezekben a napokban.
Szeretnék újra futni, szárnyalni, terveket szőni, veletek nevetni és hálás szívvel örülni mindannak a jónak, s a vélt rossznak is, amit az Élet tartogat még nekem…
Hozzászólásodat a facebookon várom:
Mónus Tamás, 2025.12.16.
