Ahogy múlnak az évek, egyre közelebb kerülök az emberek sóhajához. Egyre közelebbről érzem fájdalmukat, gondjaikat.
Ahogy lehetőségem adódik betekinteni a luxusvillákba éppúgy, mint a mélynyomorban élők szükséghelyiségeibe, egyre inkább megértem, az emberek bánata nem az anyagiakban keresendő. A szegény ember úgy hiszi, a gazdagnak jó, de nem ismeri annak életét. Mit ér a vagyon, ha elveszíti a számára legértékesebbet valaki? Mit ér a gazdagság, ha nincs egészség?
Ma hallottam a süvítő szélben a jajszót. Hallottam a jelen és a múlt népeinek kiáltását. S a népeken túl az egész élővilág jajveszékelését valami ijesztő és félelmetes jövőtől rettegve.
Ma hallottam a szegények hangját. Hallottam, amint bánkódnak, amiért nincs nekik.
Ma hallottam a gazdagok sírását. Hallottam, s megértettem, a pénz nem segít.
Ma hallottam a süvítő szélben a fák sírását. Hallottam, amint lengették lombjaikat, hogy az embert okolják mindenért. Gazdagot és szegényt, amiért őket kivágják és elégetik. 
Ma hallottam a cicák nyávogását. Hallottam, hogy bár mindenük megvan és rajonganak értük, nekik mégsem jó, nekik mégis fáj…
Ma hallottam a kutyák szomorúságát. Hallottam, hogy bár gazdájukat imádják, mégis, olyan elérhetetlen, olyan távoli számukra az ember, oly keveset kapnak belőle.
Ma hallottam a birka sóhaját. Hallottam, amiért magányos egy kertben, társtalan.
Ma hallottam a gyík bánatát. Hallottam, amint azon kesereg, amiért ily átkozott életet, mindenkinél nagyobb nyomort kapott.
Ma, hallottalak sírni Téged! Te csodálatos, örök Természet, Te cudar világ! Megértettem, hogy ezen a sárgolyón, ami a Föld, pusztán átmeneti kis lények vagyunk, és mindig, mindenért jajgatunk…
Hallottalak sírni Téged… szól lelkemben egy régi-régi dal…
Hallottalak sírni… A könnyeid esőcseppek…
Mónus Tamás, 2016. Szeptember 28.
